Amikor Katalin meghalt, az egész város elment a temetésére. A nők egyfajta tiszteletteljes szeretetből, hogy hódoljanak emléke előtt. Míg a férfiak kíváncsiságból, hogy láthassák a házát belülről, amit eddig csak a szolgák és takarítónők láthattak. Hiszen Katalint féltette az Ura. Nem igen engedett mást a közelébe, nehogy egy kis etye-petye legyen a dologból. De amióta a férje meghalt, azóta is így állt ez a ház. A megszokás lett úrrá rajta. Senki sem lépte át a küszöböt. De próbált megjavulni.

Ez egy nagy, szögletes kertes ház volt, egykor fehér, díszített, kocka alakú kupolákkal és tornyokkal. Könnyed stílusában a hatvanas éveket tükrözte. Azt a kort, amikor még porba fingósat játszott apám az utcán. A házat csak a család jó hírének tisztelete övezte. Hiszen a gazdáinak jó kapcsolatai voltak a polgármesterekkel. Sőt egyesek még azt is rebesgették, hogy a nagy "aláírok egy papírt és azzal az sorsod meg van oldva" is járt itt. De kizárólag csak a ház udvarának filagóriájában.

De most. Most ugye meghalt Katalin is, s útba vette a névtelen katonák sírja mögött tátongó parcellát. Pihenni sietett oda, ahol a hazájukért vérüket áldozó hazafiak is pihentek. És ahol ott pihentek, azok az emberek is, akik Katalin férjétől hitelt vettek föl, hogy az pokollá tegye mindennapjaikat. De próbáltak megjavulni.

Az uzsorakamat behajtásban Katalin járt az élen. Ő volt az aki lábai közé gyűrte a hatalmaskodókat, hogy aztán az elhallgatás igájába hajtsa őket. Azt rebesgetik, hogy egyszer a városnak is adtak hitelt, de mivel ez nem tudott fizetni, így újabb megállapodásra kellett jutniuk. Pontosabban arra, hogy a város kötelezi minden polgárát, hogy tőlük kérjenek pénzt. De próbáltak megjavulni.

A korabeliek még emlékeztek rá, hogy hányan lettek öngyilkosak miattuk. Hányan  ontották ki életüket, csak azért, hogy ne kelljen szembenézniük Weis Katalinékkal. Mert Weis volt a családnevük. De most a házban mindenki láthatott mindent. Az árpádsávos zászlót a sarokban, a hanukán a szekrényen és a bolyongó lelkiismeretet, ami körüljárta a szobát. A koporsónál nem állt senki. Egykék voltak. De próbáltak megjavulni.

És most viszik, az archaikus írással szövegezett, kifakított tintával nyomott papírral, ki a tetőre. Ki az áldozatok közé. Ki a lelkiismeretes munkás, a tisztes családapa és a becsületben megőszült halottaink közé. Viszik. Egy utolsó fillér nélkül.

Ez az utolsó esélye.

Olvass tovább…

Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot, igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt. És elmosolyodott. Örült neked. Az Isten, már akkor hallotta az összes gyermekkori gügyögésedet;látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben, és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.

Isten tovább mosolygott, és szívesen nézett téged. Ő már akkor előre látta a durcás sértődéseidet, a toporzékolós kiabálásodat, a barátaid melletti kiállásodat, az első szerelmes pillantásodat...

Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és értette. És minden perced szépségéért előre lelkesedett. Az Isten jól megfigyelt téged. Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat. Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát, csigolyáid alakját és erejét. 

Ebben az ősrégi teremtő pillanatban, őszinte szeretetből teremtett neked egy pont a hátadhoz illő, keresztet. Amilyet senki másnak nem adott. Rád nézett az Isten, és tetszettél neki a kereszteddel. Örömmel látta, hogy mindaz amit alkotott jó. Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád, megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted. Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz, akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred. Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban megszeretett a kereszteddel együtt.

Olvass tovább…

Én székely vagyok, mondta az öreg székely és kivetett mellel ment neki az oláh rendőrnek. Szemei szikrát szórtak, keze ökölbe szorult, fogairól majdnem pattogott le a zománc és úgy mondta erősen, konokul:

- Azt a teringettét, ennek a betyár világnak. Hát ezek a rohadt kommunisták mindent elvisznek és a székely, csak éhezik, szenved, dolgozik. Mondja meg annak a semmirevaló Bukaresti talpnyaló felettesinek, hogy Csuda Józsi a Hargitáról, nem igen van megelégedve ezzel a nagy sötétséggel.

A rendőr elment és nemsokára megérkezett a sötétített ablakú autó. Keresték azt a szilaj, szikár székelyt, aki rohadtnak nevezte a kommunistákat, árulónak a párttitkárokat és talpnyalónak a miniszter urakat. De velük senki sem foglalkozott.

Sokan voltak, akik ingyen éltek, kevesen, akik dolgoztak, és egyre kevesebben, akik enni tudtak valamit. Főként azok, akik dolgoztak. Éppen ezért nem foglalkozott senki.

Had túrják a nyálukat ezek a kommunista pribékek. Úgyis eljön majd mindennek az ideje, s akkor rendje módja szerint iszkolnak ezek. Úgy mintha fitilt dugtak volna a fenekükbe.

Nem es kellett sokat várni s már-es vége lett az aranykorszaknak, s a rendszerváltás helyetti gennyszer-váltás béhozta a demokráciát. Én nem es tudom eszik-e vagy isszák, csak annyit tudok, hogy most Csuda Józsi helyett nekem szórnak szikrát a szemeim, nekem szorul ökölbe a kezem, fogaimat én csikorgatom, és nem igen vagyok kibékülve ezzel a nagy sötétséggel, ami itt most körülvesz minket. Úgy kívül, mint belül.

S van hogy neki es menyek én a rendőrnek, megmondani neki, hogy azaz állat, amelyiket véd: a kommunista nem ember. Nem adott s nem es ad semmit ennek a népnek. Hazudik, lop, csal.

Legalább a medve az becsületös. Ha bémejen a kertbe, hogy kikanyarítsa a disznót a pajta eresziből rögtön el es húzza az irháját, nem gusztustalanodik el ott a hús körül. Mondjuk ott iszkolni es kell, mer jön a székely a villával s bicsak élre kanyarítsa hamar a jószágot.

S a medve iszkol, mert van benne valami kis emberség. A kommunista nem.

S aki nem ember, az nem ember.

Olvass tovább…

A TARTALOMBÓL:
Mi lesz veled Unger-gyűjtemény? (Vitéz Ferenc cikke)
Magyar is meg kultúra is (Elek Tibor esszéje)
Elment a Fő Könyvelő ( Fekete Gyulára emlékezik Csendes Csaba)
A vállalt sors és sorstalanság (Orosz István esszéje a lakiteleki írótanácskozásról)
Szót emelnek-e a férfiak? (Fazekas Mária hozzászólása )

INTERJÚ
A hagyomány jövője ( Lukovich Tamás urbanista – Csontos János)
Hidroplánok a Kopaszi-gátnál (Pálffy György építész – Sályi Lőrinc)
A szégyent sem lehet kidobni (Török Ferenc filmrendező – Zalka Szilvia)
„Haver, a fülünk a földön hever” (Sziveri János halálának 20. évfordulóján – Kalapáti Ferenc)

VERSEK
Sziveri János (A Kos jegyében, Próféciák)
Ágh István (Ellobbant selyemkendő)
Kollár Árpád (Négy hamisgyöngyök)

PRÓZA
Grendel Lajos: Négy hét az élet (regényrészlet)
Borka Attila: Majdnem soha
Árvay Alica: Léthé folyója
Szentkuthy Miklós: Egyiptomi Mária (regény – 4. rész)
Potoczky Attila: Esettanulmány egy csapszerelésről

KÖNYVISMERTETŐ
Csak a Földnek is legyen türelme hozzá – Gróh Gáspár (Lányi András: Porcelán az elefántboltban)
Ima és álarc – Luzsicza István (Oláh András: Közjáték vagyunk)
Némberek és Loliták – T. E. (Vladimir Nabokov: A szem, A bűvölő)
Hegyen s földön járogatok vala – Szikora Réka (Gazda László: Csángómagyar falvak)
A katicabogár szárnya – Végh Attila (E. M. Cioran: A létezés kísértése)
Debreceni Jeremiás – Pécsi Györgyi (Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege)
Hölgy a Toronyban – Szentendrei Judit (Alison Weir: A Hölgy a Toronyban)

TÉVÉKRITIKA
Gyorsan élt, de nem színpadon halt meg (Portréfilm Major Tamásról – Kerékgyártó György)

SZÍNHÁZ
Csuli, a muri csillaga (Móricz Zsigmond: Úri muri, Nemzeti Színház – Metz Katalin)

LEMEZTELENÍTŐ
Gesztusok hattyúdala (Schubert: Schwanewngesang – Ókovács Szilveszter)

VIOLINKULCS
A kufárok kikergetése (Balogh Csaba koncertelőzetese)

OPERA
Vesztőhelyre várva (David Alagna: Egy halálraítélt utolsó napja – Tóth Dénes)

FILM
Viharfelhők Pandora fölött (James Cameron: Avatar – Szalóky Bálint)
Megtennéd? (Richard Kelly: A doboz – Sz. B.)

KÉPZŐMŰVÉSZET
Mindig csak azt az egyetlenegyet!
(A 70 éves Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész műtermében – Balázs Sándor)
Nyugdíjas portás és Ember báránnyal
(Örsi Imre naiv szobrász emlékkiállítása – Kő Pál)

MESSZELÁTÓ
Aki kifogta Amerikát (Richard Brautigan élete – Temesi Ferenc)

KÖZÉP-EURÓPA
Közép-Európa története mint posztkolonialista elbeszélés
(Ewa Thompson tanulmánya)
Búcsú a kiváltságoktól (Jerzy Snopek – Lengyelország)
Kortesbiznisz (Kovács Elemér – Kárpátalja)
Kinek kell Koszovó? (Sándor Zoltán – Vajdaság)
Engels tér, végállomás (N. V.)
Még épp nem Sztálin-barokk (Beszélgetés Golda János építésszel, a Design Terminal tervezőjével - Nagy Viola)
Marad a fal a híd alatt (S. L. cikke a Margit híd támfala körüli viszontagságokról)

KÖZTÉR
Sztrájk, Zanzibár, MDF (A Népszabadság egy hete – Brém-Nagy Ferenc)
Bajnai a buszsávban (Kerékgyártó György)
Nyugdíjasok 2.0 (BNF jegyzete)
Folyóiratszemle (Opus 2009/3; Pannon Tükör 2009/6 – Pécsi Györgyi)
Aki nem bánt meg semmit (Véronique Charaire-Kovács Veronika emlékezete – Illyés Mária)

TÁRCA
Az öreg Mózsi (Bálint Péter)
holtankoljak.hu (Tóth Erzsébet)
Ottlakapuszta népe (Csendes Csaba riportja – 2. rész)

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Öngyilkossági kísérlet

Pár hónap múlva egyik fesztiválról haza érve Egont úgy találta, hogy az ablak kilincsére felakasztotta magát és bevett egy doboz gyógyszert. Szerencsére még idejében érkezett és meg tudta menteni az életét, mentővel kórházba szállította.
Egy évre rá, karácsonyt követő napon ismét megtette részeg állapotában ugyanezt, de akkor már nem nappal, hanem éjszaka a garázsban, ahol senki sem vette észre. Kata már nem tudott rajta segíteni.
A parancsnok ismerte Kata kálváriáját édesanyjával. Tudva azt, hogy Katának most talán mégis szüksége lehet anyjára. Bízva benne, az adott körülmények között rendbe jöhet kapcsolatuk, ezért katona társnőjét – egyben barátnőjét - elküldte Kata tudta nélkül édesanyjához, hogy hozza el. Hilda beült a parancsnoki autóba és elment Erzsike néniért.
A csengetésre egy törékeny idősebb asszony jött ki.
- Erzsike néni? – kérdezte Hilda.
- Igen. De miért keres?
- Én a lányának a kolléganője vagyok, azért jöttem, mert meghalt a veje és szeretném elvinni a lányához – mondta miközben zavarában tördelte ujjait.
Erzsike felháborodott:
- Nekem nincs lányom, nincs unokám, vejem, pedig végképp nincs. Nem megyek sehova.
- De Erzsike néni, Katának szüksége van önre, kérem, jöjjön el a temetésre – próbálta rábeszélni a törékeny asszonyt.
- Erzsike néni, ha nem jön, én felöltöztetem és beültetem az autóba, de akkor is elviszem, mert nem mehetek vissza ön nélkül.
Jó egy óráig próbálta győzködni, mire végre nagy nehezen ráállt. Amikor megérkeztek, Kata nagyon elcsodálkozott édesanyját láttán. Alig ismerte meg. Megöregedett. A sok italtól és a cigarettától a száz kilós, erőteljes alkatú asszonyból idős, megtört ember lett, alig volt hetven kiló.
Tizenegy éve nem találkoztak. Nagyobbik fia Lacika tíz hónapos volt, mikor utoljára látta a nagymamája, a kisebbiket, Ervint pedig egyáltalán nem. Átölelték egymást és csendben sírtak egymás vállára borulva. Talán életükben először megtört a jég és először beszélgettek csendben, minden ingerültség és sérelem nélkül.

Olvass tovább…

Női angyal

„Akkor tudjuk meg, hogy angyallal találkoztunk, amikor már elment.”
Repülőtér valahol a világban.Rohanó utasok, hangosbemondó. Nyugodt és izgatott tekintetek fürkészik a kijelzőket. Indulás, érkezés percenként.
Megsemmisülve állok egy beszállókapunál, várom, hogy túljusson rajta a gyerekem, aki a világ túlsó felére megy, ott szeretne letelepedni az itthoni perspektívátlanság miatt. Még egy utolsó bíztató pillantást szeretnék felé küldeni, mielőtt teljesen eltűnik a szemem elől.
Jaj, csak nehogy sírjak! Igy is eléggé bizonytalanná vált a Kölyök az utolsó pár napban. Valahogy elveszett az arcáról az a magabiztos, világhódító mosoly. Egyre többször látok riadalmat a szemében a jövőtől, a bizonytalanságtól. Legalább én sugározzak Neki biztatást - de ugyan honnan is szedjem, amikor csak a fájdalom és a félelem lüktet bennem? Hisz húszegynéhány éve, amikor megszültem és a karomban tartottam, teljesen hihetetlennek tűnt, hogy egyszer ez a pillanat is elérkezik: amikor el kell engednem a kezét, amikor kiderül, hogy mindaz a gondoskodás, óvás, szeretet, felelősség, figyelem, amit belé töltöttem, képessé teszi-e arra, hogy egyedül megállja a helyét a világ túlsó felén? Őrjítő gondolatok ezek. Féltem Őt a terrorizmustól is, bár tényleg eléggé valószínűtlen, hogy pont ezt a fapados járatot robbantanák föl a terroristák, ebben a piciny országban. De akkor is… ott vannak a repülőgépszerencsétlenségek, amikor nem terroristák robbantanak, hanem csak úgy… valamiért lezuhan egy gép. Szent Isten! Csak nehogy a negatív gondolataimmal megidézzem a bajt! Segítség! Legyen már vége ennek a napnak, csörögjön már a telefonom, hogy: Anyu, megérkeztem, itt vagyok! Minden rendben van….
Sajnos most még ettől nagyon messze állunk. Őrjítően lassan telnek a percek, néha már úgy érzem, hogy semmi nem számít, nem bírom tovább, itt fogok az óriási, fényes váróterem közepén összegörnyedni a kibírhatatlan fájdalomtól. De most még nem! Még tartani kell magamat! Hisz még lát a gyerekem, nem omolhatok össze őelőtte, nem láthatja rajtam, hogy beleőrülni készülök az elengedésébe.
- Hölgyem, Ön utazik? - kérdi a marcona biztonsági őr a fémkapu előtt.
- …nem, én nem, csak a gyerek…. - makogom könnyes szemmel.
- Kérem, akkor lépjen hátrább, innét már nem kísérheti tovább!
- …de…. csak még egy kicsit…
- Kérem lépjen hátrébb, hagyja a többi utast is haladni! - A szavai türelmetlenek és kemények. Összegörnyedt vállal hátrálok.
Mögöttem apró, vörösre festett hajú, középkorú hölgy várakozik. Fűzöld, méretre készített nadrágkosztüm rajta, eléggé jó minőségű, ahogy látom. Határozott arc, erős festék. Arcán a keménység felenged a szituáció láttán, megérinti a vállamat:
- Ne aggódjon… okos, nagy már ez a gyerek.Meg fogja állni a helyét az életben…
- Igen, tudom….de mégis, hisz még annyira fiatal… csak egy nagyra nőtt Kölyök… - makogom én, és már csorognak a könnyeim megállíthatatlanul, hisz a gyerek eltűnt az ajtó mögött, többé nem láthat engem.
Igen, tudom én, hogy mindenki egy kétméteres langaléta felnőttnek látja kívülről a gyerekemet, hisz felületes szemlélő mit is látna mást? Felnőtt - testben. De a lelke, a sérülékeny lelke még gyermeki, és ki fog rá vigyázni idegenben, ki fogja a rezdüléseit érzékelni, és egy-egy bíztató mondattal átsegíteni a nehézségeken?
- Majd figyelek rá az úton, jó? - mondja bíztatóan.
- Köszönöm-köszönöm-köszönöm - zokogom hátrálva.
Mégiscsak van emberség a világon, hisz ez az idegen anya észrevette rajtam azt, amit a marcona biztonsági őr nem - hogy belebolondulok a fájdalomba és az aggodalomba abban a percben, amikor végleg el kell engednem a gyerekem kezét.
Egészen leszállásig éreztem óvó, figyelő tekintetét, amivel tudta nélkül az én nagyra nőtt, langaléta Kölykömet vigyázta a felnőtté válás repülőjén.
„Angyal volt az lányom, vigyázz az emlékére.”

Olvass tovább…

Nemo

„Csak álltam vele szemben és zokogtam...”
Aznap esett az eső és zord hideg tombolt. Az ablakon nézelődtem és figyeltem ahogy az égbeli cseppek összemossák a Világ kontúrjait. Néha-néha egy hűvös fuvallat hatására megrázkódtam, de csendben figyeltem tovább. Rá vártam, hogy végre belépjen az ajtón és mosolyt csaljon a keserű arcomra. A szobában a kopott, régi bútorok megváltásért könyörögve nyikorogtak, ha a szél feltámadt. A kandallóban lassan kialudt a tűz és sötét lett. A helyiség mogorva lett és kegyetlenné vált. Az ajtóval szembe fordultam majd felálltam a székről. Lassan lépkedni kezdtem a nyikorgó padlón. Lépéseimre keserves sírással válaszolt az öreg fa darabka. Csak vártam és vártam. Minden egyes kis zörrenésre tekintetem az ajtóra szegeztem. Aztán újra fejemet lehajtva várakoztam tovább. Testemen a hideg uralmat követelt. Reszkettem a hűvös levegő kegyetlen játéka egyetlen szereplőjeként. A kandallóban nyugvó parazsat néztem szótlanul könyörögve egy kis melegért. Aztán az ajtó résnyire kinyílt. Szememben felcsillant egy reménysugár. Ajkaim keserédes mosolyt rejtegettek. A lábam mintha a földhöz lett volna láncolva. Nem bírtam mozdulni. Lelkem mélyén éreztem valami baj van. Belépett az ajtón és láttam csupa vér. Alig áll a lábán és lelke is már más utakon jár. Szemeimet égette a könny. Csak álltam vele szemben és zokogtam. Oly súlyosnak éreztem a végtagjaimat, hogy reszketni is alig bírtam. Rám mosolygott s suttogta: nincs semmi baj. Majd a földre zuhant. Észbe kaptam és szaladni kezdtem az ajtó felé nem törődve a padló keserves sírásával. Letérdeltem mellé és megfogtam a kezét. Hideg volt és élettelen. Szemeit lehunyva tartotta. Riadtan figyeltem: - Vajon él-e még? Arcáról letöröltem a vért és kíváncsian tettem rá a mellkasára a kezemet, hogy megtudjam ver-e még a szíve? Halk volt és megnyugvásra vágyakozó. Az én szívem összeszorult és könnyeim a testére hullottak. Kinyitotta szemeit. Újra belenézhettem abba a jég kék szempárba ami oly fájdalmasan tekintett a Világra. A múltját tükrözte. A múlt örökre egy fájó seb marad, de az idő és a szeretet enyhíti a mérhetetlen fájdalmat suttogtam. Nagyon vérzett. Már az én ruhámat is átitatta az a forró vörös folyadék ami az ő vére volt. Tehetetlen voltam és ez úgy bántott. Nem tudtam felfogni, hogy a kezeim között meg fog halni és én semmit se tehetek érte! Miért hagytam, hogy elmenjen oda ahol tudtam, hogy úgy is bántani fogják...? DE ő erősködött, hogy semmi baj nem lesz belőle és most itt tartunk. Mindene fáj és nemsokára elvérzik és én csak keservesen sírok felette könyörögve az életéért. „Szeretlek...”-mondtam halkan talán még hallotta és ekkor megszólalt rekedtes hangon: -Köszönöm, hogy vagy nekem...1000 szűz szentelje e tetted s írják fel majd fejfámra, hogy szerettelek...Te voltál az egyetlen egy!S a kék szemek fájdalmasan lecsukódtak. A szíve is elaludt nem bírta tovább a rá nehezedő terhet. Meghalt. A kezeim között halt meg és én csak sírtam. Majd elbúcsúztam tőle:- Jó éjt kedvesem!

Olvass tovább…

Buddenbrook-i vérfarkas legendája

Buddenbrook híres volt a szép teleiről. Germánia nemes földjén oly szépen zöldellett a fenyőktől teli erdővel körbe vett gyönyörű birtok volt, de ha ez nem lenne elég népei kedvesek és vendégszeretők voltak, uruk pedig a hegyen épített palotájában védelmezte őket.
Egy nap az egyik gazdagabb család fia visszatért hosszú hajóútjáról rengeteg értéket hozva, amikből sokat kényszer nélkül szolgált fel a föld urának. A helyiek együtt örvendeztek a családdal, de a harmadik este vérfagyasztó zaj nyomta el az örömóda hangjait. A bátrabbak elmentek hát a házhoz megtudni vajon mi is történik, de amit láttak azt elregélni is kín volt számukra. A családot kiirtották méghozzá a fiú maga, aki farkas képében üvöltve állt a házban.
Bár a történet sokat változott a szerint mely legény szólt róla, de a rém leírása, az ugyanaz volt. Vértől karmazsin bundájú fenevad volt ez, aminek hófehér szőrméje és aranyló szemei voltak. Honnan tudták, hogy a büszke hajós farkassá vált? Sokak szerint onnan, hogy látták átformálódni, sokak szerint, hogy a fiúból csak bőr maradt, mintha lehámlott volna róla, hogy igazán átalakulhasson.
Bármit is mondanak a férfiak, az ördögi lényt nem győzték le, még meg se sebezték. A hűbérúr meggyászolta földje embereit, de nem hitt az egyszerű mondáknak. Ám a földművesek nem hagyták ennyiben járták az erdőket éjjel nappal és keresték a vadat, akaratlanul is halálba vonultak és a következők csak emberek és farkasok nyomát találták, no meg megannyi tetemet.
A hóesés alatt gyász volt és bosszúszomj. Az úr úgy döntött ideje cselekedni. Olyat hívott, aki megnyugtatja népét és tán még el is űzi a farkast. Jákob, büszke lovag volt. Kóborlovag, kit bátya kijátszott és birtokát, amit neki is örökölnie kellett volna, ellopta. A bosszú kicsinyes vágya távol állt tőle, istenre bízta a döntést, így elment, hogy saját útját járja. Magával vitte a kardját, a pajzsát, a vértjét és azt, amit nem vehet el tőle senki: a hűségét atyja címeréhez.
Kopott szürke vértjében és fekete ruhákba bújva rótta a sűrű erdőt, már több hete. Fáradt volt. Nem hitte, hogy a rengetegben valóbban egy vérfarkas lenne, ahogy mondják, de nem is érdekelte. Le akarta vadászni, bármi is az és bizonyítani sokkal nagyobb és nemesebb lovag. Méltóbb próbának vélte ezt, mint a lovagi tornákat, amikben szinte első sérülés után befejezik a párbajt a nemesek.
Amennyire gyenge volt már Jákob, annyira élvezte. A hideg átjárta a csontját, légzése nehéz volt, az éhség marta és a széltől könnyezett a szeme, alig látott már. Tán pihennie kellett volna, de nem akart. Szégyenek vélte volna, ha ismét egy falusi házban kell tűznél erőt vennie magán. Már tudta, nincs vissza út. Az erdőből vagy ő jön ki, vagy a vérfarkas.
A hó roppant a léptek alatt és a lovag felpillantott. Emberi alakot látott. Félt, hogy ismét egy földműves az, aki saját kezével akar igazságot hozni. Iramodva követte a hangot és pillanatokra látta, ahogy a hegyek felé indul el az alak. Kardját kivonta és nagy levegőt vett száján, mert orrán már nem bírt lélegezni. Elindult felfelé.
A sziklák a nyári szárazságban is nehezen járhatóak voltak, de a tél jege még veszedelmesebbé tette őket. Jákob nem akarta feladni. Gondolta, hogy ordít az alak felé, amit oly hevesen üldözött, de hang nem jött ki a száján. A gyengeség megnémította. Egyre többször csúszott el egyre meredekebbé váló földön. Majd az egyik lépténél a csizmája alatt a szikla széttöredezett és a harcos egyensúlyát vesztette.
Kiáltani próbált, de nem tudott, előre nyúlt és a hasára zuhant, de a szikla csúszott és a keze nem bírta tartani. Csúszni kezdett, miközben a jég és kő száz meg száz sebet ejtett rajta. Kínját nem kívánta senkinek, de nem szabadott feladnia. Pallosát a földbe döfte és az megállította őt.
Nehezen vette a levegőt, mégis meglepően szaporán, érezte, ahogy sok ponton a bőrét, ahol eddig a ruha takarta, most a téli fagy szele simogatja és azt is, ahogy sok helyen ejtett sebeiből forró vér csurgott testére. Fentről kiáltást hallott. Férfiúé volt és feleszmélt, hogy biza még nincs vége az életének. Felemelkedett és kihúzta a kardját a jeges földből. A penge segítségével mászott feljebb és feljebb, majd felérve a szikla szirtre, megrázta a fejét, mert érezte egyre kevésbé látja, ami körülötte van.
A kiáltásból üvöltés lett. Farkas üvöltése. A fehér vad morogva lépett elő a fák közül. Szemei akár az arany érmék úgy csillogtak, izmos testét fehér szőrme takarta, ami szinte beleolvadt a lassan szállingózó pelyhekbe, de a bordó, száradt vérfoltok könnyedén kiemelték őt. Pofájában sorakoztak a hatalmas fogak és szinte még mindig ömlött a vér.
Jákob felemelte a kardját és hegyével a lényre célzott. Sisakja alatt mosoly jelent meg. Eljött az idő, már érezte. A döntő pillanat.
A rém jobbra lépett karmos mancsával, a lovag balra lépett tanult vívó mozgással. Táncuk lassan kezdetét vette. Egymás szemébe néztek. Mintha az idő megállt volna, a világ nem mozgott. Majd a farkas morogva ugrott a vadásznak.
Az hátra esett és egy rúgással lelökte magáról. Így felszabadult a teste és kardjával arra vágott amerre a falusiak fenyegetését látni vélte. Nyögést hallott, gyorsan felült és kezével kitámasztotta magát. A fájdalom ekkor átjárta a testét és megpillantotta a harapástól véres alkarját.
A parasztok úgy vélték a vérfarkassá harapástól válhatsz. Tudta ezt Jákob is. Nemezisére nézett, akinek elülső lábán kardvágás volt. Mosolya még vadabb lett. Látása homályosodni kezdett. A lény szemei lassan úgy világítottak akár fáklyák az estében. Pokol fénye volt ez. Morgása visszhangzott a fejében. Úgy vélte lassan maga is átalakul.
Felállt és látta, hogy a szörny ismét támad. Tudta, ez az ellensége olyan, akár maga az ördög hisz, szinte mintha megduplázódott volna. Ám nem félt, kardjával büszkén hasított és gyorsan hajolt el. Nem tudta, hogy talált-e, de a farkas még hangosabb lett. Olyan érzése volt, mintha magával a pokol seregeivel harcolna, ám közben a karját átjárta a fájdalom és tudta, már maga is pokolivadékká válik.
Figyelmetlen volt. A lény hátulról támadta meg. A sisaknak hála a nyakát nem tudta rendesen megharapni, de karmai szaggatták őt, ahogy megpróbált a lovag testén maradni. Ekkora súlyt nem bírt el a férfi és hátrálva ment neki az egyik vastag tölgynek így leszedve magáról az állatot. Dülöngélve zuhant fél térdre és vette le a sisakot, ami mintha fojtogatta volna.
Megfordult a fáról lehullt hótól ismét fehérré vált szörny felé. Kardját egy kézbe fogva készült lecsapni, de ekkor az megremegett és a fegyver kiesett a tenyeréből. A karjára nézett és az mintha madarak karmát idéző görcsbe merevedett volna. Rájött, hogy a farkas kór már átjárta őt. Nem harcolhatott nemesként tovább. Ez már ördögi ivadékok közti csata volt.
Jákob teli torokból üvöltött a vérfarkasnak és az is neki. Egymásnak vetették magukat és a földre zuhantak. Mindketten haraptak és karmoltak. A lovag már csak morgott akár egy fenevad. Érezte, ahogy az izmai megfeszülnek és lüktetnek. Mintha a józan esze elhagyná. Csak ölni akart. Pusztítani. Reccsenéseket, roppanásokat hallott, de nem érdekelte. Arcára vörös vér spriccelt, de nem érdekelte!
Nem tudott olyan testrészt mondani, amelyik ne fájt volna elmondhatatlanul, de nem akarta feladni. Ellenfele szájába nyúlt és annak fogai hevesen martak bele az öklébe. Ő pedig megragadta a nyelvét miközben ösztönösen harapott a nyakába. Áttépve a fehér bundát és a vastag bőrt, érezte a vért, ahogy áramlik le a torkán. Úgy nyelte akár valaha a jó sert.
A szörny még rángatózott, de hangja nem volt. Lassan nem mozdult és száját kinyitva hagyta, hogy a lovag kitépje a nyelvet. A test a hóba esett fehéres porfelhőt teremtve az ösztönlénnyé vált férfi köré, aki vonyítva üvöltött győzelmét ünnepelve.
Az úr tagadta félelmét. Szolgáinak azt mondta, ez a lény nem létezik, ez csak egy farkas, akit a hajós elhozott felelőtlenül és most megvadulva azt teszi, amit helyesnek vél. Díszes székében ült és egy úri palástot vett fel estére. Nem bírt aludni. Ezért kérte meg Jákob lovagot. Az esti vonyítások mindig egyre közelebb voltak és ez őt álmatlanná tette.
Puhány férfi volt az úr. Csontos, gyenge, szeme kék és tekintette gyávaságot mutatott. Haja szőke volt, amit rövidre vágatott. Bordó palástjában és fehér ruhákban a karfán könyökölve nézett ki az ablakon. Mikor meghallotta a vonyítást átjárta a hideg és megremegett. Körbe pillantva látta, hogy az egyik szolgálólány őt nézi így elküldte italért, hogy ne lássa mennyire fél.
Keze remegett és ő csak a palota falait bámulta, gondolatában a kövek vastagságával nyugtatta magát. Úgy vélte ezek a falak mindentől megóvják őt. Arról nem is szólva, hogy amióta megtudta, hogy vérfarkas van Buddenbrook-ban, azóta megkétszerezte az őrséget a palotájában.
Egyszer csak morgást hallott. Aztán üvöltés hangzott el a terem előtti ajtóból, ami pontosan szemben volt a székkel, amin az úr trónolt. A két hatalmas kapu egyszerre tárult ki, ahogy a két alak átesett rajta. Egy őr és a nyakát megragadó fehér alak. Fehér bunda, farkas fej...
A vérfarkas, ott állt előtte. Oly torz volt és mozgása is furcsa. A nemes megmerevedett, testében az erek lüktettek hevesen, fejében mintha egy kalapács ütné az üllőt, úgy hallotta a szíve vad lüktetését. Nem bírta mozgásra kényszeríteni a testét. Csak bámulta, ahogy szolgálja megfullad majd az alak lassan felemelkedik. A farkas szájából egy ismerős arc pillantott vissza: Jákobé. Hátát, vállát és felkarját dús fehér szőrme takarta, fején a farkas feje volt, de ez nem volt elég, szinte mezítelen volt és vicsorogva indult meg felé.
Egyáltalán nem hasonlított arra férfira, akivel először találkozott az úr. Az mindig kihúzta magát, hangja kedves és bizalmas volt, ki nem állhatta a férfit, mert annyira bizalmas volt a szolgákkal és nem tűrhette, hogy azok valakit, aki rangban lejjebb van nála, kedveljenek jobban, mint őt. Jákob lovag szeme mindig nyugalmat sugárzott, elhivatottságot. Nem nézett fehérnépre és nem volt semmi lenéző a tekintetében, de ez az alak, más volt. Vérvágy és gyilkolás sugárzott belőle, mozgása lassú volt, rendszertelen mintha átmenet lenne az emberi járás és a farkasok futása közt, gerince hajlott volt, sehol a kihúzott nemesi tartás.
Az ifjú uralkodó szemében ez egy torz farkasember volt, ami éppen felé tartott. Mikor elérte volna őt akkor megtört a jég és kezét védelemre emelte. Sikoltott akár egy kislány és becsukta szemeit.
Annak, ami valaha a lovag volt egy nyíl szállt a hátába. Két őr jelent meg és az egyik azonnal elkezdte felajzani a számszeríját egy újabb támadásra. Farkasként üvöltött az ember és gyorsan futva ugrott ki a palota ablakán. A testőr utána eredt, de kinézve nem látta sehol a hóeséstől.
Az őrség kérdezgette a remegő férfiút, hogy jól van-e, de az a karfára csapott és kiparancsolta őket, hogy kapják el a szörnyet azonnal. Fájdalmat érzett ekkor, az arrogáns gyermek és látta, az alkarját felkarmolta a vérfarkas. Homlokán izzadtság cseppek kezdtek gyűlni és lassan vette a levegőt. Félelme nagyobb lett, mint eddig valaha.
Majd a felszolgálólány jött be. Az úr palástjával gyorsan betakarta jobbját. A formás mennyecske zajosan érkezett, azonnal mondta, mennyire örül, hogy ura jól van, majd mesélte mi történt a kinti őrökkel és korsóba kezdte önteni a hozott italt. Látszott a leányon nagyon megrémült és csak parancsra jött be keze remegve öntötte szét a bort. A birtok tulajdonosa szorította a karfát görcsösen takart kezével, a vére lassan folyt le a karfáról, lihegett a fájdalomtól és vadul kezdett vicsorítani a közeledő lányra.

Olvass tovább…

Performance
avagy az alkotás, mint folyamat interpretációja

Rafael költő volt. Az a fajta művész, aki magasztos gondolatait, más út nem lévén, a falusi kocsma vizes sörébe, tablettás boraiba és erős, házi pálinkájába fojtja. Esténként így a dohányfüst-fellegek, napközben egy tó partján enged szabad folyást az ihletnek. A deres fűben elterülve, kezében horgászbotjával igézi eszményképét, melyet néhány órányi koncentráció és hipnotikus szuggerálás után felfedezni vél a tó közepén, egy sziklacsúcson ülve, dalolva, a szépség és báj örök reprezentációjaként. Mikor a sellő körvonalai kirajzolódni látszanak, Rafaelt kínzó, feszítő sóvárgás fogja el. Hozzá címzi alkoholmámorban kreált verseinek ezreit, és minden újabb lélegzetet csakis és egyedül csak érte vesz.
A költő egy reggelen aranyhalat fog ki a tóból. A hal rémülten néz rá, könyörög, engedje őt szabadon, dobja vissza a vízbe, és cserébe teljesíti három kívánságát. A költő megszánja a kis teremtményt, és elfogadja az ajánlatát. Első kívánságként látni szeretné, egészen közelről, élete lényegét, célját, örök szerelmét. Az aranyhal ficánkol egyet a zsinór végén, mire a költő felemelkedik, és repülve halad a tó közepén ülő sellő felé. Lélegzetvisszafojtva, gyönyörködve méri végig dús kebleit, arany fürtjeit, a hatalmas, tengerkék szempárt, és a vízcseppektől vakítóan sugárzó, ezüstös uszonyt. Erős vágyat érez, hogy megérintse a csodás lényt. A hal ficánkol egyet a zsinór végén, mire a fiú keze, akaratlanul, valami magasabb hatalom által vezérelve, gyöngéden siklik végig a tökéletes test minden kis szegletén. Rafael érzi, ez élete döntő pillanata, a nem remélt lehetőség, és az aranyhaltól magáénak kívánja a sellőt. A hal ficánkol egyet a zsinór végén, mire a költő a parton találja magát, karjaiban a gyönyörű lénnyel. A sellő még lélegzik néhányat, küszködve véve a levegőt, majd görcsbe rándul az eszményi női test, megvonaglik, és tágra nyílt, rémült szemekkel kiszenved.
A költő szorítja még kedvesét, forró könnyei végigvándorolnak a még langyos kebleken. Mire leszáll az éj, megtörve, önváddal telve viszi karjaiban a kis faházig, bent a meleg dunyha alá fekteti, és a sellő tetemét görcsösen ölelve, könnyeiben úszva alszik el.
Kora reggel kiemeli ágyából a korhadt farönköt. A csípős hidegben meztelenül hasogatja fel, majd tüzet rak a kis faház cserépkályhájába. Mikor már kellőképp felmelegedett a lak, Rafael leakasztja az aranyhalat a horogról, visszadobja az akváriumba, és újult erővel indul neki a helyi kocsmának.

Olvass tovább…

1977. március 8-án születtem, Veszprémben. Jelenleg Balatonkenesén élek. 1995-ben a Béri Balog Ádám Honvéd Gimnáziumban érettségiztem (Győrben) majd elvégeztem a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolát, mint alapfokú tűzvédelmi előadó valamint vegyi-védelmi vegyészmérnök. 2000-ben folytattam a középfokú tűzvédelmi előadói kurzust katonai továbbképzésben. 2001-ben a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki Főiskolai Karán mérnöki tanári diplomát szereztem, ezt követően pedig a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem környezetvédelmi szakmérnöki képesítést szereztem. 2005-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Országos Munkavédelmi Képző és Továbbképző kurzuson, munkavédelmi mérnöki tanulmányokat folytattam. 2008-ban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem védelemigazgatási szakán, a katasztrófavédelmi szakirány területén munkavédelmi mérnöki tanulmányok elsajátításának fogtam neki. Jelenleg felsőfokú labdarugó játékvezető vagyok, mely diplomámat 2006-ban szereztem meg a Magyar Labdarugó Szövetség Felnőttképzési Intézetében. 2007-től az MH Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskola vegyi-védelmi oktató, megbízott tűz-, munka-, környezetvédelmi tisztje vagyok.

Bolond szél

Lakótelep áll a város határában, hol ezrek laknak nyomorukban. Szűk a hely. Hallasz és látsz sok mindent, mi körül ölel téged. Az élet mutatja mily szegény is az ember. Van, ki kitörve sportol, van ki lyukában megbújva, csak rágódik. A sok tíz emeletes házak között vannak négyemeletes kisebb kockák, hol ugyan kevesebben laknak, de annál színesebb egyéniségek.
Egy szombat délután az egyik lépcsőház lakója a másodikról lement futni a környező erdőbe, Duna partra. Haza felé, aztán látja, hogy a ház bejárata előtt valami történt. Közelebb érve figyelmes lesz. A saját lépcsőháza előtt áll két ágról szakadt kis srác. Egy kreol bőrű épp csodálkozva néz és rágja körmét, a másik épp társa mögött meghúzódva csodálkozik. Látszik barna tekintetükben az értetlenség.
Az épület előtt nagy tócsák vannak és több zacskó is, szét van szakadva. Valaki kidobta a házból. A lakó a másodikról felnéz, minden ablakot zárva talál. Azért a fal mellett óvatosan lopózva bemegy az ajtón, majd visszahajol, és szaggatottan felcsenget kisfeleségének. Majd megnyugodva felmegy a lakásba. Felérve piciny felesége várja és beengedi. Belépve elújságolja mit látott. Felesége csak bólogat, és halkan megjegyzi neki:
- A két kis fiú volt. Játszanak.
- Az nem baj, ha kísérletezéssel ismerik meg a világot. Mondta a lakó a másodikról.
- Hát igen de a zacskókat ott hagyják majd.
Majd a szobába mentek és beszélgettek. Pár perc eltelik és egy különleges hangra lettek figyelmesek. Nagy csattanás és utána jött …..
- Auuú! Ez eltalált. Miért dobáltok?
A lakó a másodikról kinézett és látta, hogy a negyedikről a kis fiú focilabdájával hazaérkezett és felcsöngetett. De jött a nagy csattanás. A negyedikről a vízzel teli zacskó eltalálta. Ázottan és kellően elcsodálkozva nézett felfelé, ahol idősebb testvére és édesanyja állt az ablakban.
- Most ez miért volt? Kérdezte a kis fiú
- Anyu ötlete volt. Válaszolt az idősebb testvére
- Állandóan kerestek a rossz barátaid, és hiába mondtam nekik, hogy nem vagy itthon mindig felcsöngettek. Ki kellett találnom valamit. Különben is. szedd össze a zacskókat! Kiabált az anya
Az értetlenül és döbbenettől megszólalni sem tudó kis fiú szófogadóan összeszedte a zacskókat és felment a negyedikre. Lakó a másodikról majd megszakadt a röhögéstől. Nem hitte el azt, ami történt. Egy négy gyerekes családanya, ahol a legnagyobb fiú már majdnem tizennyolc, a legkisebb fiú, aki elázott körülbelül tíz éves lehet, és a középkorú anyjuk, a negyedikről vízzel teli zacskóval dobálja azt, aki felcsönget hozzájuk. Nem ismeri fel saját fiát. Telibe dobja és még az Ő szemetét a porul járt fiúval szedeti össze.
Az élet így mutatja meg mily szegény is az ember. Nem fizikai értelemben, hanem lelkileg.

Mulatok!

Születés és halál
Örök körforgás
Ünneplésre hívatott
Csak a születésnapom

Hisz hát örüljön
Ki velem tart
Megszülettem!
Itt vagyok

Halálom után
Már nem mulatok
Sírjon a vigadalom!
Ki kísért utamon

Ma születtem
S lehet!
Holnap halok
De addig! Míg élek

Mulatok, mulatok.
Jó kedvem kongatom
Harangot eldugom
Utolsó hajnalon

Folyjon a bor
A vérző könny
Mosolyogj!
Éveid számolod.
Zúgnak a harangok.

Szíved kiállt
Állj!
Igyunk hát.
Az angyalát.

Katkó

Az ígéret szép szó
Ha betartják, úgy jó
Tudta ezt folyó
S minden hallgató
Olykor mily megható
Régi fájó
Emlék, csak könnyfakasztó
Miért múlt el, Óóóó!
Visszagondolva már szeretett diákkor
S több volt, mint iskola a Katkó
Suhanc gyermeknek célfakasztó
Növendéknek tudást adó
Egységes és összetartó
Az Embert és Katonát nevelő Katkó!

Olvass tovább…

Kaposvárott születtem, de kilenc éves koromtól Miskolcon élek. Ebben a koromban írtam az első verseket, rövid történeteket, s tartott ez egészen addig, amíg meg nem születtek a gyermekeim. A család és a munka miatt azonban csaknem minden irodalmi tevékenységem háttérbe szorult, így egy rockopera szövegén, néhány dalszövegen, és versen kívül nem futotta többre, mert a tanítás szinte minden időmet lefoglalta.

Katarzis

A lány kimért, ünnepélyes léptekkel vonult ki a városka terén felállított színpadra. Hosszú, fehér selyemruhájában, piros kötényében, zöld szalagjával, úgy festett, mint egy eleven zászló. Szép, magyar lobogó, melynek selymébe játékosan belekapott a márciusi szél. Sötét haja homlokánál egyszerűen hátrasimítva, vastag copfba fonva. Először semmit sem tett, csak megállt némán, leengedett karokkal, lehajtott fejjel, mégis azonnal valami furcsa feszültség támadt a színpad, és a téren ácsorgó nézők között. Lassan felemelte a fejét, és fénylő, nagy, kék szemét a lent suttogó emberekre szegezte. Önkéntelenül is elhalt minden szó, és a tökéletes csöndben, tökéletes tisztasággal csendült fel a lány hangja:
Egy gondolat bánt engemet…
A nézők, mintha megbabonázták volna őket, rezzenéstelenül bámulták a lányt, akinek hangja hol meleg bársonyt vont köréjük, hol felvijjogott, mint a zsákmányára csapó réti sas. Nem is kellett a szavakra figyelni, azok értelmét bogozni, mert a hang, az arc, a szem, a test mindent elmondott. Lélektől-lélekig, a legrövidebb úton jutott el a vers üzenete az emberekhez. Váratlanul tompa dübörgés remegtette meg a színpadot, mintha szilaj mének vágtattak volna deszkáin. Táncosok. A lány háta mögött fényes fekete csizmájukkal a vers ütemére dobogtak. Először csak halkan, csínján, pam, pam, pam, pam, majd egyre erőteljesebben, trata, trata, trata, trata, aztán még gyorsabban, még hangosabban, tratata, tratata, tratata, tratata, mint megvadult lovak patáinak csattogása a harcmezőn. A lány kitárt karokkal, égre fordított, elvarázsolt arccal állt a színpad közepén. Ő volt a vers, a zene, a ritmus, a paripák, minden ő volt. Telt hangja, mint harang áradó zúgása:
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva…
Mögötte a deszkákat rengető táncosok ropták fenséges méltósággal, és a nézők abban a szent pillanatban ott voltak a csatamezőn, a magasan lobogó magyar zászló alatt, a fújtató, dübörögve vágtázó paripák között, és nem voltak többé nézők, mert már benne voltak, mert már ők is részei lettek a versnek, a csatának, a hevülő indulatnak.
A feszültség elérte csúcspontját. Hirtelen minden egyszerre maradt abba: a lány kiáltása, a lábak dobogása. Elállt a szél is, a zászló megszűnt lobogni. Egy pillanatra némaság ülte meg a teret. Az emberek a lélegzetüket is visszafojtották, nem akartak elveszíteni a színpadon történtekből semmit, egy sóhajt sem.
A lány átlényegült tekintete elsötétült, hangja tompán kongóvá vált, a szavak sodrása elhalt:
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével
És fátyolos zászlók kíséretével
A hősöket egy közös sírnak adják…
A szemek könnyel telten csillogtak. És amikor már senki nem várt semmit, az eleven csöndű, bénultan feszülő levegőbe, mint haldokló sirály utolsó rikoltása csapott a lány mélyből feltörő, éles hangja:
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Olvass tovább…

Farkas Erzsébet - Budapest, London

Árpád álma (novellarészlet)

- Ne hagyjátok! - üvöltött fel Árpád. Verejtékben úszva riadt fel mély álmából. Asszonya ijedten ébredt ura kiáltására. – Mi történt? – kérdezte aggódva. Árpád legyintett. – Semmi. Aludj! – mormogta és ő is visszafeküdt. Alvás helyett azonban furcsa álmán járt az esze. – Nem jó jel. – villant át rajta, de azonnal el is hessegette ezt a gondolatot. Csata előtt el kell űzni minden rossz gondolatot a fejekből, ezt nagyon jól tudta. Álma rettentő sötét világot mutatott.
Idegen urakat a magyarok fölött, akik csellel, hazugsággal ragadták magukhoz a vezetést. Ármány hatalmukat a nemzetre lassan, módszeresen kitervelve terjesztették ki. Tökéletesen bírták a magyar nyelvet, ékesszólóan szóltak a néphez, azonban szívük sosem volt magyar. Álnok módon sok évig meglapultak és gonosz kéjjel, a magyarok ellenségeivel szövetkeztek a nemzet ellen. Mérhetetlen gyűlöletet éreztek irántunk. Álmában Árpád látta, ahogy a magyar vezéreket egymás után tőrbe csalják vagy a lelküket rontják meg örökre. A nép néhány vacak koncért, balgán sokáig hitt a hazugságuknak, a szépen szóló ígéretüknek. Irigység, mohóság és árulás lett a magyar társa. Magyar magyarnak esett, jobban bízva idegen vezérekben, mint saját fajtájában. Elfelejtve büszke tartását, a magyar elkótyavetyélte legnagyobb kincsét, a szabadságát.
Lehet, hogy csupán nemzete fölötti aggodalma okozta ezt a rémséges álmot? Biztos volt benne, hogy valami fontosat jelent. - Beszélni kéne a Táltossal…- de aztán elhessegette ezt az ötletet. Jobb, ha megtartja e rossz jelet magának. Most egy csöppnyi kétkedést, egy aprócska kis bizonytalanságot sem szabad mutatni az embereknek. Bőven elég, ami holnaptól vár rájuk.
Időben értesült a császári rendeletről: „ … decretum.. Ugros eliminandos esse…” azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”…
Nem volt más választásuk, egész nemzetük életben maradásáról volt szó.
Árpád tisztában volt azzal, hogy az ellenség biztos a győzelmében. De azt is tudta, hogy most a magyarnak kell nyernie minden áron. Pusztán egy jól felépített haditerv, amelyet szervezetten végre kell hajtani még nem elég a győzelemhez. Mérhetetlen hit, önbizalom és bátorság is kell ahhoz, hogy a csatát a magyarok sikerre vigyék. Ezért nincs helye most semmiféle rémálmok fejtegetésének.
Az ellenség iszonyatos, majdnem háromszoros túlerőben volt. Árpádon átfutott a gondolat, hogy micsoda gyűlölet és rettegés kell ahhoz, hogy ekkora haderő álljon össze az elpusztításukra. A felderítőknek hála, Árpád ismerte az ellenséges hadoszlopok helyzetét. Az első és legfontosabb feladatuk megakadályozni az ellenség hatalmas seregének egyesülését.
Bízott embereiben, bízott fiaiban. Három idősebb fiát, Tarhost, Üllőt és Jutast egy-egy tümen* vezetésével bízta meg. Egy tüment meghagyott közvetlen irányítása alatt, de a teljes sereget, a negyvenezer harcos irányítását is maga felügyelte.

Olvass tovább…

1974. február 9-én született Szekszárdon, majd egy kis Tolna megyei faluban nőtt föl, a Gemenci erdő szélén, ahol a Sió belefolyik a Dunába. Élő és holt vizektől körülvéve. Innen aztán a Tisza mellé telepedett néhány évre, és a Szegedi Egyetem matematika tanári szakán szerezett diplomát. Most Budapesten él, és magántanárként matematikát oktat.
Vallomása szerint: „Az írás az életem gerince, váza, támasza, korán meghalt apám helyett apám, hiszen – még írni sem tudtam, és máris alkottam – az írás örömét szinte a beszéddel, járással együtt ismertem meg.”

Fizetség

Gyergyószárhegyen sétálgattunk párommal, amikor megakadt a szemünk egy szilvafán. Apró termése (nálunk kökényszilvának mondják) akkorra már éppen megérett, hulló-félben volt.
Egy idős úr a szilvát szedegette róla és alóla egy termetes műanyaghordóba. Arra gondoltunk, hogy biztosan pálinkának gyűjti.
Közelebb léptünk hozzá és illendően köszöntöttük, jó munkát kívánva. Köszöntésünk szíves fogadtatásra talált, s beszélgetésbe elegyedtünk az ízig-vérig székely bácsival. Hallgattuk ízes, szép beszédét, csodáltuk egyenes tartását, büszke tekintetét.
Szó esett közöttünk az időjárásról, a szilvatermésről, majd a pálinkáról, és bizony az élet egyéb fontos kérdéseiről is, úgy, mint a magyarság hajdani és jelenlegi helyzete Romániában, no és persze Magyarországon belül, vagy az oktatás kérdése, és nem utolsó sorban a becsület és a tisztesség.
Közben a szilvát is megkóstoltuk, ami igen finomnak bizonyult, – sajnáltam is, hogy pálinka lesz belőle, mert annak nem igen vagyok barátja – s ha már úgyis ott diskuráltunk, nem nézhettük el tétlenül, hogy a bácsi egyedül dolgozik, hát mi is nekiláttunk a szilvaszüretnek.
Beszélgetőtársunk meghökkenve nézte, hogy mit csinálunk, majd csendesen megjegyezte, hogy nem kért segítséget még soha életében. Amit eddig elért, azt mind a maga erejének köszönheti.
Nem értettük a célzást: tovább segédkeztünk, szívesen, örömmel. A férfi azonban egyre feszültebbnek tűnt, míg végül abbahagyta a munkát.
Megkért bennünket, hogy tartsunk vele, mert mutatni szeretne valamit. Kíváncsian követtük,s közben kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. Deák Ferenc után kapta keresztnevét, Ferencnek hívják hát őt is, ki névadójától idézni sem volt rest néhány ma is aktuális, igen bölcs gondolatot.
A közelben lakik, szép nagy háza és gondosan művelt földje van. Büszkén mutatott szét birtokán, de valójában nem ezért hívott...
Nagy hirtelen kis pohárkák és egy üveg jófajta házi pálinka került elő, saját termésből saját kézzel készített nemes párlat. Olyan, ami nem éget, nem kapar, hanem simogat és melenget. Benne van a föld, az élet és a munka szeretete. Benne van a magyarság íze-zamata, a kitartás és a büszkeség ereje.
Ittunk, és az öreg szélesen elmosolyodott.
- Aki dolgozik, annak jár a fizetség – mondta kissé megemelintve a poharát.
Ekkor értettem meg, hogy a pálinkával a munkánkért fizet.
Ez az ember még nem kért segítséget soha – és most tőlünk sem...
Kéretlen ténykedésünkkel zavarba hoztuk, és leköteleztük. Bármily kevéskét dolgoztunk is valójában (nem is éreztük munkának), ő nem tudja viszonzatlanul fogadni a szívességet. Nem akar adósunk maradni. Tudja jól, hogy a munkának ára van, és inkább túlfizet, mintsem, hogy ő tartozzon bárkinek is. Ez nála becsületbeli ügy. Ez a dolgok tisztességes rendje.

Olvass tovább…

1990. május 23-án született Székesfehérváron. A Petőfi Sándor és Német László Általános Iskolák után az Aranykéz Középiskolában folytatta tanulmányait. Jelen pillanatban is arra törekszik, hogy letegye újságíró karrierjének alapjait. Írásait tüzetesebben átolvasva az olvasóban az a megállapítás születik, hogy emberi – túlságosan is emberi szavakkal írja meg a tinédzser korszak kapuját épp most átlépő fiatal mindennapjait.

Szerelmes levél egy halálra ítélttől

„Kedvesem!
Én szívem Lucája. Mikor te ezt az irományt a kezedben foghatod, én már valahol másutt leszek. Ne hidd, hogy önszántamból, hiszen soha sem hagynálak el ha rajtam múlna. A király kutyájának beteges elméje játszadozik az én jövőmmel. Az-az álnok kígyó! Jaj, drága Lucám, azt azért tudnod kell, hogy én ártatlan vagyok. Teljesen! A lábam ujjának hegyétől a fejem legfelső búbjáig. Hidd el, én soha nem vágytam a felséges úr pénzire. Vagyis, vágytam, de nem ily módon. Hiszen ismersz, tudod, én nem vagyok afféle ember. Édesem, ha tudnád most mit érzek. Szeretlek! Hiányzol! De remélem azért lemaradsz majd az én ”nagy napomról”, ahogy a mélytiszteletű főparancsnok úr mondta a tárgyaláson. Én kincsem, csillagom, világom. Úgy szeretlek, mint még soha senkit. Csak a te képed, mit fejemben őrzök, ad nekem reményt ebben a lehetetlen helyzetben. Én Lucám, egyetlen szerelmem! Csak ezt a cseppnyi cetlit adták ide nékem, csak erre írhatok. De nékem ez nem elég. Úgy szeretném leírni legszebb pillanatainkat, csak afféle emlékezésképpen. Kérlek, ha meghaltam, és eltemettek, ne öltözz feketébe. Az én tiszteletemre vedd fel még utoljára azt a vörös ruhát mit megismerkedésünkkor hordtál. A kutya megette! Jön az őr…hallom léptei koppanását. De még leírom, csak azért is leírom!
Luca, szeretem minden porcikád. Parány tested minden sejtjét. A pisze nózid, hamvas bőröd, rózsa orcád, selyem hajad, ravasz tekinteted mi a tenger színeivel vetekszik, apró, folyton hárfázó ujjacskáid, a két völgyecskét ajkaid szélén, óriási szíved, és hangod, mitől még a holtaknak is perdülni támad kedvük. Így látlak tégedet, remélem te is hasonlóképp engemet. Így látlak, s így szeretlek, én kis madárkám. Se jobban, se kevésbé. Az őr már csúnyán méreget. Mennem kell kedves kis galambom. Légy hát szabad, légy boldog, s vidám. Feledd azt ki voltam, feledj el egészen, vágyj új férfi után, és légy újra szerelmes. Most ké….”
Szegény ember hiába körmölt ily gyorsan. Az őr elvitte, s levelét a tűzbe dobták. A kötél feszül, a rab izmai elernyednek. A befejezetlen búcsú így már csak a holt lelkével száll tova, s Luca nyugalma mit szerelmétől kapott volna, sosem következhetett be.

Olvass tovább…

1986. március 8-án született. Jelenleg Budapesten él. Általános iskoláját a Vakok Általános Iskolájában és Óvodájában végezte, majd a továbbiakban a Könyves Kálmán Gimnáziumban, a Bázis Oktatási Központban illetve a Szolnoki Főiskola Felnőttképzési szakán tanult. Jelenleg a Lélekháló Közhasznú Egyesület elnökekét és gyógy-masszőrként tevékenykedik. Vallomása szerint kisregényt írhatna az életéről, csak ezt a lustaság és az időhiány nem nagyon engedi.

Az élet adó
(Cím: Miks Csaba ötlete alapján)

Furcsa idő volt. A madarak hallgattak ezen a nyári estén. Kutyák sem ugattak egymásnak a kapukban állva, pedig máskor tőlük vízhangzott az egész környék. Némák voltak az utcák, csak a sétáló emberek törték meg olykor a csendet, ahogyan elhaladva egy-egy halk szót váltottak egymással.
Igen különös volt ez a nyugalom, ami megszállta a falucskát. Soha nem volt még hasonlóban része Sándornak sem, aki elvegyülve az emberek között, cikket akart írni a falucskáról. Itt élt már ötven éve és mostanra úgy érezte, ezt a vidéket, az itt élő embereket be kell mutatni a világnak, vagy legalábbis az országnak, hogy tudják milyen is itt az élet.
Nem akart úgy írni, hogy szobájában üldögél. Sokkal jobban szerette a teljesen valós tényeken alapuló történeteket, riportokat, írásokat, mint azokat, amiket az emlékezet szül. Tudta, emlékei megcsalhatják és el is téveszthet egy-egy fontos tényt, ami viszont rossz benyomást alakíthat ki az olvasókban, azokban, akik nem tudhatják az igazságot. Pedig nincs is igazság - gondolta magában -, és csöndesen elővett egy cigarettát. Nem volt pénze jó dohányra, így hát be kellett érnie a legolcsóbbal, amit a piacon kapni lehetett. Be is érte. Soha nem elégedetlenkedett. Tűrt, ahogy egy öregedő, magányos ember csak tűrhet. Nem panaszkodott soha senkinek. Nem volt a kenyere az önsajnálat sem, ámbár másokat piszkosul tudott szánni.
Felesége harminckét évesen halt meg, halála előtt szenvedve. Egy téli napon megbetegedett, szörnyen köhögött és belázasodott. Sándor mellette volt mindaddig, amíg el nem vitték, hogy a végtisztességet megadják az asszonynak. Szerette Margitot. Ő volt életének egyetlen értelme, egyetlen pontja, akire igazán szeretettel tudott gondolni. Mindig azt hitte, hogy Ő hal meg előbb, hogy Ő fog valami balesetet szenvedni vagy nyavaját összeszedni.
Tudta, hogy ha elveszíti feleségét, nem lesz többet nővel. Teljesen igaza lett. Rá sem tudott nézni a nőkre, de még a fiatal lányokra sem. Egyedül a kislányokat szerette, velük órákig is képes volt játszadozni. Mindig arról álmodott, hogy egy szép napon Margit szüljön neki egy kislányt. Egy kicsike, szőke hajú kislányt. Olyan hajút szeretett volna, amilyen Margité volt. Neki ugyanis gyönyörű haja volt. Imádta a haját. Mindenét imádta. Ő volt az egyetlen, aki imádni való volt számára.
Egy pillanatra gondolataiba méllyedt, elképzelte ahogyan Margittal sétálna most és elszorult a szíve. A cigaretta kiesett a kezéből, mire nagyot káronkodott. Mindig is káronkodott. Mindig is hangos ember volt, s ezt most sem tudta másképp tenni. Az emberek összenéztek, néhányan felé is fordultak.
Nem érdekelte igazán. Nem foglalkozott velük, mint tették az olyan emberek általában, akik közönbösek voltak a világgal szemben, akiktől Isten és a sors mindent elvettek. A gyerekek szerették egyedül, ők voltak a társasága, ők értették meg, láttak benne valamit, amit mások nem.
A szülők is féltek olykor gyermekeiket rá bízni, de amikor látták, hogy mennyire szereti őket és Ők mennyire ragaszkodnak hozzá, hagyták hagy barátkozzanak a bácsival. Ámbár mindig elmondták nekik, hogy vigyázzanak, mert különös ez a férfi. Amikor egészen kicsik voltak a kis lurkók, a falu rémével ijesztgették őket, aki nem volt más, mint Sándor. Persze néven soha nem nevezték, mert több Sándor is volt a faluban, meg hát nemis akarták, hogy kitudódjon a dolog.
Az emberek lassanként elfordultak tőle, mindenki tovább folytatta sétáját úgy, mintha mi sem történt volna. Pedig mindenkit zavart közelsége. Mindenki elítélte őt, pedig azt sem tudták igazán, hogy mért. A légynek sem tudott ártani és ezt ha nemis tudták, láthatták és sejthették a falubeliek.
Fölvette a cigarettát - ami meg maradt belőle -, aztán összetörte és elővett egy új szálat. A széttört mocskos cigarettát mellénye zsebébe gyűrte, ami amúgy is piszkos volt már.
Nem zavarta a mocsok. Úgy érezte, hogy Ő maga is mocskos, hogy így illik viselnie a ruhákat, élnie az életét. Talán legbelül magát hibáztatta Margit haláláért. Tudta azt, hogy Ő is meghalhatott volna és akkor legalább Margit élne. És ilyenkor nem jutott eszébe, hogy Margit is ugyanolyan nyomorúságosan élhetne, mint Ő, mert egyszerűen csak azt látta, hogy az élet mégis csak élet, és létezni jó. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy mért jó élni, de jó. Csak neki nem jó egészen...
Arra gondolt, szívesen meghalna. Semmi értelme annak, hogy foglalja a falu növekedő népessége ellenére a helyet, hogy leteszi valahová a lábát és ezzel is kevesebb teret ad a fiataloknak. Tudta azt, hogy Ő már a múlt része. Ő harcolt az I. világháborúban, de a mostani háborúba nem hívták be. Nem mehetett. Meg talán nemis vágyott rá. Tudta, hogy ott békében halhatna meg, sőt még ki is tüntetnék, de abban is biztos volt, hogy gyávaság a halálba menni. Ráadásul nem érdekelte a háború. Nem tartotta helyesnek, nem érezte szükségesnek és már úgyis elmúltnak tartotta mindazt, amit az I. világháború maga után hagyott. "Trianon mamár emlék." - mondogatta mindig -, amiért barátai lassanként el is fordultak tőle. Nem tartották igazi hazafinak.
Nem értették - hiszen nemis érthették -, hogy ha az ember egyetlen kincsét veszíti el, semmilyen gyémánt nem lehet neki kedves többé. Nem értették és Sándor nemis akarta, hogy megértsék. Ő csak nyugalmat akart. És azt megkapta.
Végre megggyújtotta a szájában lógó cigarettát, aztán tovább sétált. Hírtelen egy kislány, Ancsa futott felé és hangosan kacagott. Nézte a férfit, olyan csodálattal és szeretettel, amiből a szemlélő azt hitte volna, hogy édesapjához rohan a kislány.
Sándor azonban tudta, hogy nem lehet az apja ennek a gyermeknek. Más az apja. Az igazi anya, akit Ő el tudott képzelni anyának, már halott és nem messze nyugszik, alussza örök álmát. Pedig pontosan ilyen kislányról álmodott. Annyira gyönyörű volt a haja és az arcocskája! Annyira tele volt energiával! És ami a legfontosabb, tudott szeretni. A szeretet volt az élete ennek a kislánynak, és ez rá volt írva az arcára.
Sándor is mosolygott, és kitárta karját. Kitárta, mintha a saját kislánykája lenne. Ilyenkor mindig elképzelte, hogy milyen lenne a saját kis vérét szorítania magához és haza futni vele anyukához, aki finom vacsorával várná őket. De nem... Ez már soha sem lesz így... - gondolta -.
Egyszerre csak, még mielőtt odaért volna ölelő karjába a kislány, egy süvítő hangot hallott. Ösztönösen cselekedett. Elkapta a kislányt és testével védte. Amitől védte, az pedig egy kézigránát volt.
Évekkel később Anna, a dolgozó nő, megborzongva emlékezett vissza élete ezen perceire. Elmondta, hogy mindent vér borított és Ő feküdt a vér és a hús kellős közepén. És nem tudott mit tenni, csak sírt. Sírni volt ereje. És már nem segíthetett sándoron, aki megvédte őt. Aki szerette, aki őt tudta már csak igazán szeretni.
A faluban megemlékeznek azóta is a szerencsétlenül járt férfiról, aki egy ártatlan gyermeket mentett meg és már tudták, hogy ezzel sokkal többet és nagyobbat tett, mint bárki, aki meghalt a fronton, aki az ellenség gyilkolása közben vesztette életét. És azért ér Sándor tette többet, mert ő életet adott, életet mentett, teremtett, míg azok sokan csak öltek. Életet adott, generációkat teremtett. És Anna azóta is várja, hogy egy nap újra lássa fent, a Mennyek országában az Ő második, igazi szülőjét.

Olvass tovább…

Egy lélek siralmai

Itt rekedtem.... erkölcsök és kontrollok rácsai között. Miért nem engedsz szárnyalni?
Neked is jobb lesz,hidd el. Nem, nem teheted mindig azt, amit az úgynevezett eszed diktál, bizz már bennem, hagyd, hogy vezesselek.
Kitörni vágyom! Miért nem akarod, hogy lássák mennyire értékes, különleges vagyok.
Áh… hogyisne… már értem, félsz felvállalni, hogy te nem vagy egy sablon baba.
Senki sem az, és mégis mindenki az akar lenni, nem értem!
De eljön majd az idő mikor én fontosabb, leszek, és sajnálni fogod, hogy nem jöttél rá hamarabb. Igen... eljön az idő, amikor nem lesz szégyen az, ha a szemedből én tükröződök vissza. Csak arra kérlek ne nyomj el, én segítek, hogy megtaláld önmagad, hogy teljes ember lehess.
De adj néha ennem, nem ér számomra semmit a kenyér, a víz, adj nekem igazi értékeket, igazi érzéseket. Olvass a világról, hogy megértsd ,miért vagyok, és miért fontos, hogy érezd a hatalmamat. De itt a rácsok mögött nem tehetek semmit, kérlek hagyd, hogy szárnyaljak!

Öld meg!

Sebes árny suhan a széllel,
Fájó emlék lappang a szívben.
Törd össze árny,lopd el tőlem,
Vidd messzi szép emlékem.
Haggyj helyébe tiszta helyet,
Hogy mi jön, tiszta legyen.
Öld meg árny, öld meg bennem,
Minden álmot mi visszamenne.
S ha dolgod elvégezted,
Térj be máshoz, vigyél el
Minden kínt, mi könnyt fakaszt,
Minden szárnyaló vágyat,
Mely többé nem tér haza.
Te csak tépd szét, te csak
Öld meg!

Az élősködők

Gödör mélyén kígyó,alma,
ott a világ nagy hatalma.
Feljebb bennem ott a szívem,
amit súg, teszem híven.
Még feljebb az értelem,
itt zajlik az életem.
S mégis káosz lelkem zuga,
görcsös szívem, mégis puha,
ugrál rajta ördög-angyal,
szólítgatnak édes hanggal.
A határok már elvesztek,
múltam kéritek? Nesztek!
De többet már ne kérjetek,
Lelkem mélyére, haza térjetek.

Olvass tovább…

Gatya

Ha jól meggondoljuk, egy falugyűlés jelentős esemény, meg kell nézni, mi a súlya. A mai viszonyok közepette úgy is lehetne mondani: egy falugyűlés a hiányok felmérése, válságos állapotok kollektív vizsgálata. Maradjunk ennyiben.
Tavasz felé nyüzsögni kell, mint nyári konyhalégynek a ház körül. Vagy azért, mert zöldül a fű és legelőbírót esedékes fogadni, vagy azért, mert jön az ár, visz mindent, amit bír. Az árral szemben ugyan nincs mit tenni, de legalább stratégiázni kell. Névreszólóan meg kell nevezni, ki legyen a legény a gáton özönvíz esetén. Ezt csak a szójárás kedvéért, a gát ugyanis rég elúszott, de ha komolyan vesszük, nem árt tudni, kinek hol a helye nagyvíz esetén.
Ilyenkor mindenki beszél, mindenkiben megindul a nedv, de hát jó, ha van sok vélemény.
Zsolti bácsinak igaza van. Csak Zsolti bácsinak van százszázalékig igaza, mert ő tekintély a faluban, irigyek is rá kicsit. Kint is halljuk Zsolti bácsi beszédét, ugyanis nyitva lehet hagyni már az ablakot, nem árt egy csöpp szellőztetés, a bent rekedt, téli tömény kultúrbűzbe bele lehet dögleni. A klubban csaplárszag és bagariaszag van, és ott van a rég elszívott szivarok áporodott bűze is, de aki egy kicsit is érdekelt a falu dolgában, az szégyenletében is tesz néhány lépést befelé.
Zsolti bácsi olyanokat mond, hogy Fáré, Szápárd, és valami Berd-program is eszébe jut még. De hát neki csak hét osztálya van, tőle senki ne várjon készen megírt pályázatot!
Az emberek a fejüket vakarják. A koponyát meg kell vakarni, ha az ember a falugyűlésen soha nem hallott dolgokról szerez tudomást. Az embereknek olyan fejük van, mintha Szervátiusz nagyolta volna ki, azazhogy kőfejük van, nem értik, Zsolti bácsi mit beszél.
Összpontosítani szemétlerakatra, vízszabályozásra, vidék- és területfejlesztésre, faluturizmusra, és amire még eurót adnak a nyugatiak. A polgármester is elmehetne szemináriumra, méghozzá külföldre, ha akarna. De hát hol a polgármester? Hol vannak a diplomások, a pantallós emberek?
Zsolti mégiscsak jól beszél, tátják szájukat az atyafiak. A padsor alatt eljár a demizson.
Zsolti bácsi: a javaslatoknak súlyuk van, ki írja a jegyzőkönyvet meg?
Nyújtja ujját Nyagyminya János, én írom, Zsolti, én. Bár egy zöld abroszt kellett volna hozassunk a városból.
Tavaly a baj ott kezdődött, hogy a nagy fűz keresztül dőlt a patakon, és televénynek vetette az árt, kezdte az elemzést Pongrác bácsi borúsan. Mire leapadt, a berkekben kavicsmező terült szét. Egy évig hallgattuk, hogy zlutty és zlutty és zlutty, omlik a part magától. Még egy árvíz és elviszi az iskolát. Kettévágja a falut, elviszi az alszeget és elmossa az eget is. Letöröl a térképről. Pogngrácz bácsi azt mondja, restségünket ki se szóljuk szánkon, nagy szégyen, ha elviszi az ár a falut, elmossa az eget is.
Valamit tenni kellett volna.
Kellett volna valamit.
Vegyük csak számba, mit építettünk az elmúlt fél évszázadban, tör a sűrűjébe Kő Zakariás. Nemhogy építettünk volna, még a kuglit is lebontották, elvitték a golyóinkat...
Legolyóztak, legolyóztak...
Építettünk egy millenniumi emlékművet, végzi el a számadást Fenyvessy bácsi. Jó mellel, vastag lájbival támasztja meg az elmúlt ezredévet.
Cseszheted...
Ki volt ez a gyalázatos? Írjad Minya a jegyzőkönyvbe, szóról szóra írjad mind.
Írom Zsolti, írom mind.
Szégyelld magad, Pacák Lajos! Szégyelld magad, Pacák Lajos! Szívd vissza, de most!
Pacák Lajos lehajtotta busa fejét, visszaszívás közben a nyála is kicsordult.
Tisztelt közgyűlés! Lehettünk volna tisztességesebbek is hatvan évvel ezelőtt. Arról beszélek, amikor az oroszok gépágyúval lőtték agyon a szerencsétlen Wermacht-katonát, a Vermessy-kert alatt – ment vissza megint csak a múltba Csiszlik Jóska.
Wermacht-katonát? Hogy jön ez ide, ki volt az a katona? – tátotta száját a közgyűlés.
A Wermacht-katona az Wermacht-katona volt. Ha tisztességesen eltemettük volna, most más lábbelit viselnénk. De nem temettük el a szerencsétlent, mint ahogy Zádogfalván tisztességesen eltemettek egy szerencsétlen Wermacht-katonát. Látom Zádogfalván, hogy TIR-autóról állandóan ölszámra hánynak le gatyát és lábbelit, mesélte el Csiszlik Jóska.
Az nem is gatya, Csiszlik Jóska, hanem selyembugyi! – helyesbített Paczal Gedeon.
Nekem ne mondd, hogy Csiszlik Jóska, mert helyben elvágom a torkodat, te rongy Gedeon!
Zsolti bácsi: a közgyűlést berekesztem! Nekem itt vér ne folyjon! Magyar vér, az istenit!
Vadonatúj irkát forgat a kereszthuzat könnyedén. A falugyűlés beléírva mind. A huzat a forgatással egyszer csak megáll, hiába, az írott szónak súlya van, szellő se emeli. A jegyzőkönyv a hiányállapotokat írja le, meglehetősen tömören: gatya.

Olvass tovább…

Klementina hercegnő születésnapja

Képzeletem messze száll, 1863 áprilisában jár.
Itt áll előttem Klementina, Nápoly- szicíliai hercegnő.
Komornája éppen most segítette rá pompázatos selyemruháját, ékkövekkel teli aranydiadémját. Sürgölődik, forgolódik az Udvar, nagy nap a mai, Klementina születésnapja van.
Károly Szalvátor főherceg, Klementina hites férje, főúri partit rendez felesége számára.
A birodalom legnemesebb főurai hivatalosak ezen eseményre.
18 szakács főz a palota konyhájában. Az ebédlőben a szolgálók, filigrán munkával díszített arany evőeszközöket helyeznek a gazdagon faragott ebédlő asztalokra.
Arany és ezüst kupákat és serlegeket a legzamatosabb óborokkal töltik meg.
Klementina kitekint öltözője ablakából és látja az előkelő vendégek érkező hintóit.
A törékeny termetű nő fogadásukra indul. Szelíd arcán jámbor mosollyal üdvözli az érkezőket.
- Hercegnőm! Fogadd el ajándékomat! – bókol egy éltes főúr és egy rőf kézi hímzésű vörös bársonyt nyújt át.
- Egyenesen Párizsból hozta a futár. Útközben megsérült a ló, megbotlott egy farönkben. Hiába noszogatták, nem akart tovább menni. Gondoskodni kellett egy másikról. A makacs mént meg, lelőtték. A te ajándékod nem késlekedhetett!
- Szépséges Klementina! Én egy aranypántlikás selyemruhát hoztam neked. Anyagát a leghíresebb velencei kalmár szerezte meg számodra. 5 cseléd dolgozott rajta 5nap, 5éjszakát. – adta át egy kalapos előkelő hölgy.
- Én egy velencei tükröt hoztam neked, hogy minden pillanatban láthasd szépségedet. – szólt egy pöffeszkedő úr.
- Nézd ezt a gyöngysort! A legtökéletesebb igazgyöngyökből készült. 15 gyöngyhalász gyűjtötte. Az egyik oda is veszett a tengerbe…
- Drágakövekkel kirakott nyakéket hoztam neked. Középen briliáns, körben rubintok. Az ékszerész magas árat kért érte, össze is különböztünk… De ez az ékszer téged illet hercegnőm.
A látogatók csak úgy özönlenek és terítik ki ajándékaikat Klementinának. Ő csak áll és dermedten nézi a kincseket. Testben itt van, de gondolata messze réved. Protokolláris kedvességgel viszonozza a bókokat.
Elkezdődik a lakoma. Fácánleves gőzölög porcelántál mélyéből, óriási tálon, sült malac gubbaszt, citrommal a szájában. Iszogatnak az urak, egyre hangosabbak, a bor beszél belőlük.
Éppen ebben a pillanatban egy szegény öregember érkezik a palota kapujához.
- Hé te paraszt! Takarodj innen! - áll elébe az őr.
- Ajándékot hoztam Klementinának!
- Te hoztál ajándékot? Te rongyos! Üres a kezed és üres a tarisznyád!
- Ajándékot hoztam!- ismétli az ember. Közben belenéz az őr szemébe.
A kemény katona tehetetlenné válik, így a szegény ember előtt szabaddá válik az út. Úgy tájékozódik bent az épületben, mintha mindig itt lakott volna. Egyenesen az ebédlőbe tart.
A nemes urak arca már püffed és pirosodik a jófajta bortól. Az öreg vándor egyenesen Klementinához megy.
Egyszerre áraszt magából erőt, határozottságot, melegséget, békét, szeretetet, boldogságot. A hercegnő szívében érzi lényét. Sosem látta ezt az embert, mégis határtalan szeretet keríti hatalmába. Átöleli a jövevényt. A nagyurak elképedve nézik. Hogy piszkíthatja be a hercegnő a drága ruháját egy ilyen kopott, poros vászoninggel?!
- Maradj itt a palotában!- kérleli a hercegnő és közben olyan boldogságot érez, mint még soha.

Olvass tovább…

Fél hatkor csörgött a vekker. Miután Mészáros János kidörgölte az álmot szemeiből, meghúzta a 62 fokos bundapálinkával teli üveg tartalmát. Cicceget egy kicsit, gurgulázott majd még egy kupicával lekísérte az elsőt, mert, hogy párosan szép az élet. Megdörgölte szemét, ásított egy kiadósat és kinyújtózott. Tudta, hogy ma valami szörnyûséget fog elkövetni, de nem bánkódott, szinte örült, vágyott rá, hogy végrehajthassa, azt, amit már egy hete terveztek. Fogta a Népszabadságot és elindult az udvari budiba, hogy könnyítsen magán. Miután fizikailag megkönnyebbült, felhúzta a térdeira letolt tubigatyáját és átfutotta a lapot. Aztán kitörölte vele a fenekét.
Bülbülszavú oldalbordája, a kancsal Margó elkészítette a férfi reggelijét és kávéját. János sült tojást evett szalonnával, mellé egy nagy szelet kenyeret, majd lekísérte egy begre kávéval. Közben megérkeztek a mindenre elszánt bűntársak. Egy-egy meszely pájinkával erősítették meg az öntudatukat,majd rövid tanácskozást tartottak, majd elindultak gyilkolni. A legutóbbi merénylet nagyon véres volt. Az áldozat, Bömbi, nagyon küzdött az életéért. Egy hájas dög volt, Mészárosék szerették a zsírosat, és még 4-en is alig bírták lefogni, és beledöfni a kést abba a nagy, ronda, verítékezô, halálra vált busa, nagy fejének, tokájába.
Csak úgy fröcsögött a vér mindenfelé. Patakokban folyt a szaros gumicsizmájuk talpa alatt, és napok alatt száradt csak rá a mocskos betonra. Sosem takarították. Minek, úgyis jön mindig újabb meggyilkolandó egyén. A hírhedt „Hátsó udvar” János apjáéknak a háza mögött volt megtalálható. Egy nagy lebetonozott tér, rajta pár viskó, ahova beszórják a halálra ítélteket és hizlalják ôket, heteken keresztül. Nem kapnak se wc papírt se semmit. A saját trágyájukban alszanak. Undorító bánásmód, de most János szemszögébôl nézzük a dolgot. Ô imádta a kivégzéseket, szó szerint rajongott értük. Valóságos szertartások voltak ezek, még a húsból is ettek, vadállatok, barbárok.
Az ideg és a tetemes bundapálinka közben megzavarta Józsi anyagcseréjét és berohant a budiba könnyíteni a testi kínjain. Míg ő az aprófosással küszkölődött, az alatt megérkezett Bálint, a legifjabb Mészáros. A 4. az idôsebb Mészáros József volt. Ô már várta ôket a helyszínen a direkt erre a célra vett böllérkésekkel, amelyeket természetesen lézerrel éleztek és titánnal vontak be, a kicsorbulás védelem végett. Volt ott még egy erôs, jól megfont kenderkötél, amit rá lehetett kötni a Bömbi (az összeset így hívták) lábára, és így kihúzni a zsíros, büdös, kapálózó, meghalni nem akaró szerencsétlenséget. Még ôk tesznek jót vele, ha megszabadítják tôle a világot.
Miután kiegészült a hóhércsapat, mind a 4-en beleköptek a tenyerükbe. –na vágjuk bele!- rikkantotta Bálint. Közeledtek a sáros viskó még sárosabb ajtajához. Már hallották is a szûkölô lényt odabenn. Hallani vélték, ahogy a krumplimosléktól elgennyesedett hangszálaival próbál könyörögni az életéért. Természetesen ôket ez nem hatotta meg. Az ajtó nyílt. Berontottak, és Bömbire vetették magukat. Markolták, karmolták, tépték ahol érték. Kíméletlen egy bagázs. Pár perc alatt sikerült a kötéllel összecsomózni a lábait. Mozdulni sem tudott, csak nyöszörgött és rángatózott. Megfogták a kötelet úgy istenesen, és húzni kezdték. Bömbi hátát véresre horzsolta a durva kavicsos beton. Most kicsomózták a kötelet, hogy tovább tartson a küzdelem, ami csakis halállal végzôdhet, és nem volt kérdés, kiével. Jánosékat szinte kéjérzés fogta el az áldozat reszketése, a félelem által kiváltott ideges kapkodás, a halálfélelem láttán a szemében. Egy fél órát szórakoztak vele, majd megunták.
- Ideje lenne már lebökni aptya! A kúúúúúú…- ordította János, mikor Bömbi rátaposott a lábára - Na, most döglesz meg te…- Azzal már fogta is a 30 centis böllérkést és azt egyik kezébôl a másikba dobálva araszolt tyúklépésben a másik három által lefogott élôlény felé. Bömbi pedig retteget, szívbôl rettegett. Félt attól a pengétôl. Le sem vette róla a szemét, ahogy repült kézbôl kézbe. Bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb. Ezután minden olyan hirtelen történt. János a levegôbe ugrott és lecsapott. De elvétette. Csak a fülét találta el. Újból támadt. Ja, támadt…szerencsétlen védekezni sem tud. Másodszorra a szemét találta el. A kés csontig hatolt. Aztán megadta a kegyelemdöfést. Nyakba. Ütôeret, nyelô- és légcsövet elnyesô mozdulat volt. A vadul zakatoló szív még nem tudott semmit, vadul pumpálta a vörös, meleg vért a levegôbe. A tüdô porlasztóként keverte össze a torok vérét a kiáramló, hörgô levegôvel. A vörös pára beterített mindent és mindenkit. Bömbi halálhörgésétôl a madarak is ijedten szálltak el a ház közelébôl. Aztán lassan elhallgatott, összeesett, kivérzett, és már csak rándult párat a lassan leálló, de még meglévô agytevékenység tanúbizonyságaként. –Na – törölte le a véres verítéket a homlokáról a 4 férfi – ez megdöglött. Jó kis mulatság volt. Na híjjuk a családot, és aprítsuk fel, aztán mehet a kolbászba meg töpörtyûnek. Végülis disznóölés van vagy mifene!

Olvass tovább…