Bencze Attila: Az utolsó esély

Amikor Katalin meghalt, az egész város elment a temetésére. A nők egyfajta tiszteletteljes szeretetből, hogy hódoljanak emléke előtt. Míg a férfiak kíváncsiságból, hogy láthassák a házát belülről, amit eddig csak a szolgák és takarítónők láthattak. Hiszen Katalint féltette az Ura. Nem igen engedett mást a közelébe, nehogy egy kis etye-petye legyen a dologból. De amióta a férje meghalt, azóta is így állt ez a ház. A megszokás lett úrrá rajta. Senki sem lépte át a küszöböt. De próbált megjavulni.

Ez egy nagy, szögletes kertes ház volt, egykor fehér, díszített, kocka alakú kupolákkal és tornyokkal. Könnyed stílusában a hatvanas éveket tükrözte. Azt a kort, amikor még porba fingósat játszott apám az utcán. A házat csak a család jó hírének tisztelete övezte. Hiszen a gazdáinak jó kapcsolatai voltak a polgármesterekkel. Sőt egyesek még azt is rebesgették, hogy a nagy "aláírok egy papírt és azzal az sorsod meg van oldva" is járt itt. De kizárólag csak a ház udvarának filagóriájában.

De most. Most ugye meghalt Katalin is, s útba vette a névtelen katonák sírja mögött tátongó parcellát. Pihenni sietett oda, ahol a hazájukért vérüket áldozó hazafiak is pihentek. És ahol ott pihentek, azok az emberek is, akik Katalin férjétől hitelt vettek föl, hogy az pokollá tegye mindennapjaikat. De próbáltak megjavulni.

Az uzsorakamat behajtásban Katalin járt az élen. Ő volt az aki lábai közé gyűrte a hatalmaskodókat, hogy aztán az elhallgatás igájába hajtsa őket. Azt rebesgetik, hogy egyszer a városnak is adtak hitelt, de mivel ez nem tudott fizetni, így újabb megállapodásra kellett jutniuk. Pontosabban arra, hogy a város kötelezi minden polgárát, hogy tőlük kérjenek pénzt. De próbáltak megjavulni.

A korabeliek még emlékeztek rá, hogy hányan lettek öngyilkosak miattuk. Hányan  ontották ki életüket, csak azért, hogy ne kelljen szembenézniük Weis Katalinékkal. Mert Weis volt a családnevük. De most a házban mindenki láthatott mindent. Az árpádsávos zászlót a sarokban, a hanukán a szekrényen és a bolyongó lelkiismeretet, ami körüljárta a szobát. A koporsónál nem állt senki. Egykék voltak. De próbáltak megjavulni.

És most viszik, az archaikus írással szövegezett, kifakított tintával nyomott papírral, ki a tetőre. Ki az áldozatok közé. Ki a lelkiismeretes munkás, a tisztes családapa és a becsületben megőszült halottaink közé. Viszik. Egy utolsó fillér nélkül.

Ez az utolsó esélye.