J. Simon Aranka írása (Véna Antológia 2009/1)

Kaposvárott születtem, de kilenc éves koromtól Miskolcon élek. Ebben a koromban írtam az első verseket, rövid történeteket, s tartott ez egészen addig, amíg meg nem születtek a gyermekeim. A család és a munka miatt azonban csaknem minden irodalmi tevékenységem háttérbe szorult, így egy rockopera szövegén, néhány dalszövegen, és versen kívül nem futotta többre, mert a tanítás szinte minden időmet lefoglalta.


A lány kimért, ünnepélyes léptekkel vonult ki a városka terén felállított színpadra. Hosszú, fehér selyemruhájában, piros kötényében, zöld szalagjával, úgy festett, mint egy eleven zászló. Szép, magyar lobogó, melynek selymébe játékosan belekapott a márciusi szél. Sötét haja homlokánál egyszerűen hátrasimítva, vastag copfba fonva. Először semmit sem tett, csak megállt némán, leengedett karokkal, lehajtott fejjel, mégis azonnal valami furcsa feszültség támadt a színpad, és a téren ácsorgó nézők között. Lassan felemelte a fejét, és fénylő, nagy, kék szemét a lent suttogó emberekre szegezte. Önkéntelenül is elhalt minden szó, és a tökéletes csöndben, tökéletes tisztasággal csendült fel a lány hangja:
Egy gondolat bánt engemet…
A nézők, mintha megbabonázták volna őket, rezzenéstelenül bámulták a lányt, akinek hangja hol meleg bársonyt vont köréjük, hol felvijjogott, mint a zsákmányára csapó réti sas. Nem is kellett a szavakra figyelni, azok értelmét bogozni, mert a hang, az arc, a szem, a test mindent elmondott. Lélektől-lélekig, a legrövidebb úton jutott el a vers üzenete az emberekhez. Váratlanul tompa dübörgés remegtette meg a színpadot, mintha szilaj mének vágtattak volna deszkáin. Táncosok. A lány háta mögött fényes fekete csizmájukkal a vers ütemére dobogtak. Először csak halkan, csínján, pam, pam, pam, pam, majd egyre erőteljesebben, trata, trata, trata, trata, aztán még gyorsabban, még hangosabban, tratata, tratata, tratata, tratata, mint megvadult lovak patáinak csattogása a harcmezőn. A lány kitárt karokkal, égre fordított, elvarázsolt arccal állt a színpad közepén. Ő volt a vers, a zene, a ritmus, a paripák, minden ő volt. Telt hangja, mint harang áradó zúgása:
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva…
Mögötte a deszkákat rengető táncosok ropták fenséges méltósággal, és a nézők abban a szent pillanatban ott voltak a csatamezőn, a magasan lobogó magyar zászló alatt, a fújtató, dübörögve vágtázó paripák között, és nem voltak többé nézők, mert már benne voltak, mert már ők is részei lettek a versnek, a csatának, a hevülő indulatnak.
A feszültség elérte csúcspontját. Hirtelen minden egyszerre maradt abba: a lány kiáltása, a lábak dobogása. Elállt a szél is, a zászló megszűnt lobogni. Egy pillanatra némaság ülte meg a teret. Az emberek a lélegzetüket is visszafojtották, nem akartak elveszíteni a színpadon történtekből semmit, egy sóhajt sem.
A lány átlényegült tekintete elsötétült, hangja tompán kongóvá vált, a szavak sodrása elhalt:
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével
És fátyolos zászlók kíséretével
A hősöket egy közös sírnak adják…
A szemek könnyel telten csillogtak. És amikor már senki nem várt semmit, az eleven csöndű, bénultan feszülő levegőbe, mint haldokló sirály utolsó rikoltása csapott a lány mélyből feltörő, éles hangja:
Kik érted haltak, szent világszabadság!