Szilágyi-Perjési Katalin írásai (Véna Antológia 2009 - irodalmi pályázat)

1965-ben születtem Nagyváradon, Szeged melletti Algyőn élek, három gyermek édesanyja vagyok, alkotó tagja a Miskolci Irodalmi Rádiónak, alapító tagja az Algyői Tollforgatók Körének, folyamatosan pályázgatok és nagyon szeretek élni.

Tóth Tihamér esete a lábakkal

A házat, amelynek kapuján belépett , mostanra megette az idő és csak egy lett a máló vakolatú és félhomályos bérházak közül, ahol a huzatos kapu alatt macskapisi és pálott kelkáposzta szaga keveredik.
Ó, ez már a sokadik cím volt, ahol próbálkozott, reménykedve és félszegen, egyik kezében kopott vulkánfiber böröndjével, hegedű tokját a hóna alatt szorongatva, de hol a háziak tetszését nem nyerte meg sovány, olcsó szövetkabátos alakja, hol pedig a lakbér volt irreálisan magas.
De legtöbb helyen nem ez volt a háziak gondja, hanem a hegedű. Mert Tóth Tihamér konzervatóriumban tanult és sajna, a művészet -pártoló vájt fülűek ezidőtájt nemigen fordultak elő a Józsefvárosban.
Most itt állt reménykedve egy újabb üvegezett ajtó előtt, melyen tábla hírdette, hogy itt lakik Meszlényi Károly. Kopogtatására senki nem jelentkezett, majd erélyesebb zörgetésére csoszogó lépteket hallott. A madárcsontú, idős házinéni fázósan húzta össze magán kopott kendőjét, míg bevezette, majd kitárta előtte egy kicsiny, félhomályos, molyírtó szagú szobácska ajtaját. Odabenn minden rendes és kínosan tiszta volt, a sarokban régi rézágy, mellette jobb napokat látott szekrény, kis asztal , rajta megsárgult horgolt terítő, odébb mosdóállvány, benne csorba porcelán lavór. A falon megbarnult képek, az egyiken a néni állt szépen, fiatalon egy nyalka, pödrött bajszos fiataemberrel. Hát igen, szegény megboldogult Meszlényi régen elment, de keserves is az özvegység, szipogott a házinéni és csodák csodája, még a hegedű sem zavarta. Ő amúgy is kicsit nagyot hall , mosolygott szégyenlősen, aztán meg mellettük csak a lomkamra, nem zavar senkit a muzsikálás.
Az egész szoba képét az ablak uralta, az ablak, mely, lévén a szoba az alagsorban, elég nagy volt és a járda magasságában mutatta a kinti világot.
Ez a világ már kora hajnalban megelevenedett és benépesült, lábakkal. Még szürkült, mikor megjelentek az első lovaskocsik, trappoltak a kis fürge paták, csattogtak a nagy, nehéz stájer lovak patkói. Szegény munkásemberek mentek munkába, vasalt bakancsaik tompán kongtak, aztán fürge léptű diákok siettek, ragyogóra fényesített kis cipők koppantak nehéz, lógó nyelvű bakancsok csoszogása mellett, fütty és kacagás keveredett a biciklik csengőjével.Ezt a reggeli kavalkádot oly jó volt nézni és hallgatni , figyelni a léptek ritmusát, mely mindig egyszeri és megismételhetetlen, mintha a nagyváros érverése lüktetett volna benne.
És Tóth Tihamér a zenében élt, elbűvölve figyelte ezt a ritmust,a koppanásokat, csoszogásokat amik lassan dallammá álltak össze a fejében. Ez volt a ház, az utca melódiája, története volt a lépteknek.Mert mennyire mások a léptei a házból a mindig csoszogó öreg Stein bácsinak, aki kitaposott cipőjében minden harmadik lépés után megáll, mert öreg és elhasznált a szive, nem bír sietni.
Ellenben a kis elöl deszka-hátul léc Morvainé, az aztán mindig siet, mellette meg apró lábak topognak, valamelyik gyereke a sok közül.
Aztán ott van Zentay ügyvéd úr meg az ő finom sevróbőr cipője, ami olyan kényesen nyikorog, mintha gazdája érinteni sem akarná az utca sarát, porát.
És a Szabó lányok, az emeletről, mikor hajnalban megjön a kocsi velük. Persze nem a ház kapuja előtt állnak meg, nem, az illemre adni kell. Mintha nem tudná minden lakó, honnan érkeznek ilyenkor, aztán finom kis báli cipőik szemérmesen kopognak Tóth Tihamér ablaka alatt.
Mindezt bőven volt ideje megfigyelni, mert csak kora délelőtt tanult a konzervatóriumban, aztán elfogyasztotta szerény ebédjét a közeli kifőzdében, majd késő délutánig csak gyakorolt. Állt a félrehúzott függönyü ablak mellett, előtte kotta, és elmélyülten, a muzsikába feledkezve csak játszott, játszott. Ha megpihent, elmerengett a kinti világ titokzatos zajain, melyek így ősszel, mikor a városra korán leszállt az est és az utcák ködbe burkolóztak, hamar elhalkultak.
Aztán csak feküdt az ágyán tétlenül, néha olvasni próbált, de özvegy Meszlényiné rákopogott, ha még késő este is fényt láott kiszűrődni az ajtója alatt.
Azon a délutánon is így volt, éppen gyakorolt, a kis vaskályha álmosan duruzsolt a sarokban, mikor a beállott kis csöndben váratlanul meghallotta a léptek muzsikáját. Hitetlenkedve fordult az ablak felé, két finom női boka, apró, antilop bőr cipőcskék, csak ennyi volt, de elbűvölte a látvány és a ritmus összhangja.Oly rövid volt, mint egy látomás, mire észbekapott, már eltünt. Megrázta a fejét, mintegy próbálta tova hessegetni, mint egy álmot és tovább gyakorolt, de az érzés, mint egy métely, már benne volt, pontosabban a fülében, meg talán a szivében.
Attól a délutántól mindig az ablakot leste, hallgatózott, várta hátha újból fölbukkannak azok a finom kis bokák és azok a táncos léptek.
Esténként, míg ágyából a sötét plafont figyelte, néha arra gondolt, talán nem is látta, csak képzelte csupán. Egyszerű, érzékeny lelke csordultig volt érzelmekkel az ismeretelen lány iránt. Mert lány volt, ezt már eldöntötte magában, nem túl magas, lágy arcú, búzaszőke szépség, ábrándos kék szemekkel, fiatal és ártatlan, mert csak a nagyon fiatal és egyenes hátú teremtések tudnak így lépkedni, ilyen egyenes tartással, akiket még nem tört meg a sorsuk, még reménykednek és bíznak, hogy eljön egyszer értük valaki és kiszakítja őket kis életük szürke hétköznapjaiból.
Talán egy hét is eltelt, mire újra meghallotta a nagyon várt lépteket és kábán figyelte, amint a kis cipők ellejtenek ablaka előtt. És ekkor nagyon megijedt, mert érezte, hogy elborítja valami ijesztő szenvedély, ami nem hagyja nyugodni, muzsikálni, élni.
Akkortól megváltozott az élete, elmaradt a zene, a gyakorlás, arca megsápadt és elvékonyodott, amint féloldalasan tartva fejét hallgatózott és figyelt egyszerre. Fáradhatatlanul rótta környék utcáit, várva, hogy megpillantja és ha lesz ereje hozzá, megszólítja.
Váratlanul tünt fel újra, egy késő délután és onnantól szinte minden nap, ugyanabban az időben. Majdnem két hétbe is beletellett, mire elszánta magát a döntő lépésre.
És aznap nem jött, hiába várt a huzatos kapu alatt, és nem jött másnap sem, mikor kitartóan esett a sűrű, őszi eső.
Harmadnap az ablakot figyelve már letett róla, hogy valaha is láthatja, mikor negyedik nap megjelent.
Ész nélkül tépte fel a kaput és rontott ki az utcára.
A lány háttal állt, talán valamit keresett a táskájában, mikor utána szólt. Aztán ahogy felé fordult, meglátta. Kopott, elhasznált vörös hajú kis démon volt, aki festett ajkain csábító mosollyal elindult felé az utcanők jellegzetesen lassú, himbáló járásával.

Az asztrológus

A halál, mint tény mindig is élénken foglalkoztatta. Már kiskorában is nagyanyja mellett kuporgott, míg az a vergődő, hangosan tiltakozó tyúkot vagy más baromfit szakszerű mozdulattal leszorította, két kapálódzó lábára hágott papucsos lábával, csapkodó szárnyait átfogva ügyesen hátrahajlította a rémülten pislogó aranysárga szemű fejet, majd az élesre fent kés határozott mozdulatával átvágta a torkát. Ilyenkor a tyúk őrült vergődésbe kezdett, mintha maradék életereje le tudná győzni az őt imént hatalmába kerített elmúlást. Ezek voltak a legizgalmasabb pillanatok. Vajon tudta-e a tyúk, hogy mi következik ? Testének titokzatos, szemmel nem látható kis antennái jeleztek-e valamiféle veszélyt, míg a kéz, mely idáig etette az életére tört? Mi az a pillanat, mikor a test feladja az ellenállást és behódol az elmúlásnak? Milyenek az ezt megelőző percek?
Sokkal később, mikor az elmúlás anatómiáját már az egytemen tanulta, sokszor ült haldoklók ágya mellett, mohón figyelve arcukat és reakcióikat. Voltak , akik méltósággal adták át magukat a végnek, arcukon látszott, hogy minden földi dolgukat lezárva és elrendezve mintegy fölkészülve lépik át lét és nemlét küszöbét. Vonásaik kisímultak, míg lelkük az utolsó sóhajjal végleg elhagyta testüket , majd közömbös arccal, lefittyedt szájjal , hidegen feküdtek ott: ők, immár nagy titkok tudói.
Tudta jól, ez a kegyelmi állapot nem mindenkinek adatik meg, éppen elégszer látott halálfélelemben fetrengő paralitikust, ki már hónapok óta mozdulatlanságra kárhoztatva feküdt, de érezvén a vég közeledtét sorvadt izmai váratlan erejével menekült volna.
Ekkorra már megértette azt, hogy a váratlan halál és a kiszámítható halál megélésében van a titok és egyre inkább az foglalkoztatta, vajon az ő halála milyen is lesz. Testi-lelki kondiciójára mindig is kényesen ügyelt, ápolta és karbantartotta magát, enyhe hipochondriája éppen elég volt ahhoz, hogy kollégáit rendszeresen megkeresse, ha bármilyen rendellenességet tapasztalt magán. A kijelentéseket, miszerint mindenkit túlél majd ilyen remek felépítéssel, maliciózus mosollyal fogadta.
De mégis, van-e különbség a felkészült ember halála és a hirtelen halált haltak elmúlása között? Elolvasott szinte mindent, amit a szakirodalom ajánlt. A sikertelen öngyilkosságból visszahozottak egybehangzóan állították, már a cselekvés pillanatában meggondolták magukat. A sikeresek, nos ők már nem tudtak érdemben nyilatkozni.Volt olyan idős néni a szomszédjában, ki a minden esti fürdés után frissen vasalt hálóréklibe bújt , gondosan fésülködött és aszott kis arcán diszkrét sminkkel bújt ágyba, őt aztán ne találják neglizsében, ha reggelre netán nem ébredne fel.
Milyen is lehet a szép halál, ábrándozott esténként elalvás előtt. Elsősorban is ne járjon szenvedéssel és lehetőleg ne járjon kiszolgáltatottsággal . Fel lehet a halálra készülni ? Igen, ha tudja az ember, hogy mikor fog bekövetkezni, jött agya logikus válasza. Boldogabb lesz-e attól, ha megtudja ?Megtervezheti utolsó napját és méltósággal távozhat, lezárva és rendbetéve dolgait.És addig ? Addig a napig milyen lehet élni úgy, hogy tudja, mennyi van még hátra?
Másnap reggel már érezte, hogy megtalálta a megoldást. Egy ezotériával foglalkozó újságban végre megtalálta a megbízhatónak tűnő hirdetést, melyben egy férfi parapszichológus horoszkópkészítő tudományát ajánlotta. Igen, nyugtatta meg a behízelgő hang telefonon érdeklődő vendégét, ő elkészíti a képletét és kérésére a halál várható időpontjával is tud szolgálni. Sajnálatos, hogy a többi kolléga ilyen jellegű kívánságokat nem teljesít, de az ő felfogása szerint a megrendelőnek igenis jogában áll tudni a nagy pillanatról, mikor létformát vált itt a földön.
Az izgalomtól, hogy végre megtudhatja, amit mindig is vágyott tudni, majdnem elvétette a címet és jókora késéssel érkezett a kis ligetben eldugott házhoz.
A házigazda keskeny, sovány arcán halovány mosollyal fogadta és bevezette egy kis és homályos helyiségbe, hol egy vörös bársonnyal letakart asztalka fölött erős fényű lámpa égett. A sarokban duruzsoló teafőző illatos gőze kábító volt. Miután kényelmesen elhelyezkedett a kopott fotelben, vendéglátója az asztal másik oldalán ülve szálkás betűivel gondosan feljegyezte adatait, majd vonalzóval és színes tollakkal kusza ábrákat rajzolt egy köralakú beosztású papiron és érthetetlen szavakat mormolva magában számolni kezdett. Ólomlábakon vánszorogtak a percek, valahol szú percegett az asztallábában és már majdnem elbóbiskolt, mikor megreccsent a szék és az asztrológus végre felállt. Kezeit hátul összefogva vendége háta mögé lépve a teafőzőhöz indult . Halvány csészében kapta a vörös színű, zamatos italt. Szórakozottan kavargatva meredt a kis örvénybe, mi a csészében támadt és érdeklődve szólt hátra vendéglátójához, ki mögötte babrált a teafőzőn. Nos?
Ne aggódjon, jött a megnyugtató válasz mögüle. A halál úgy éri majd el, hogy szinte észre sem veszi, duruzsolta a megnyugtató hang, majd síma, gyakorlott mozdulattal elvágta a torkát.