Hajdu Ráfis Flóra írásai (Véna Antológia 2009 - pályázat)

Az idő körbejár

Éppen a vacsorám után kutattam egy valaha volt patak kiszáradt medrében, amikor elkezdett remegni a lábam alatt a föld. Felnéztem a szürkés-piros égre. Pont fölöttem a Khar'ok hajója vonult méltóságteljesen. Éreztem, ahogy a lábam alól kifolyik a föld, lenéztem, és mintha a föld szippantott volna be, lezuhantam egy lyukba. A talaj nagyon kemény volt, gyorsan felugrottam és körbenéztem. Kinyújtottam és körbeszagoltam a szobában. Dohos penészillat volt és szinte teljesen sötét. Ám a vámpírok szeme nagyon jó, így hamar ki tudtam venni a négyszög alakú betonfalú kockát, amit régen "szobának" hívtak. Ez az építmény egy letűnt kor kései maradványa. Valaha az emberek laktak benne. Szemben velem egy romos "ajtó", ami valami átjáróféle a "szobák" között.

Ez a valami körülbelül a születésem környékén épülhetett, talán épp 2001-ben, amikor megszülettem. Az a Régi Világ, nagyon más volt. Törvények és szabályok irányították és a vámpírok számkivetettek voltak, nem úgy mint most, amikor ebben az irdatlan káoszban mi is a társadalom részei vagyunk. Régen rend és biztonság uralkodott, amíg el nem kezdtek feltűnni azok a furcsa féllények a különleges képességeikkel. Hatalmuk volt az anyag felett, (az egyik éles acélszögeket lőtt rám a gondolatai erejével, de hála istennek sikerült egérutat nyernem). Akkor féltem életemben először igazán... A népesség "normális" része elmenekült északra. Mindez 2012 augusztásáig tartott, amikor is leszálltak a Földre a Ghar'ok. Maguk is a világukat kereszttűzbe fogó Khar'ok elől menekültek, akik végül meg is semmisítették a bolygójukat az El'davort. A Ghar'ok békét, áldást és szeretet hoztak a Földre, de velük együtt sok más bolygóról jött lény is idekerült.

Jöttek például démonok, jerkek és guttik is. De a Khar'ok, akik a Ghar'ok ősellenségei, megtudták hogy ide menekült az általuk úgy gyűlölt nép, és követték őket. Kitört az Első Galaktikus Világháború, de nem tartott sokáig. A Ghar'ok kialkudták a békét, de a két nép szélsőségesei között még ma is folyik a harc. Ma, 3215-ben, a világ alapjaiban más, mint amilyenbe egykor beleszülettem...

Éppen idáig jutottam a gondolatmenetemben, a "könyvtárban" nézegetve a könyveket, amikor hirtelen megakadt a szemem egyen. Piros bőrkötése volt, és a 12 kör kapcsolata volt ráfestve arannyal. Ez a Ghar'ok jelképe, amit a 12 egyenlő törzset jelképezi. Levettem a polcról, s a lapjai szinte szétmállottak a kezemben. Megnéztem rajta a dátumot. - Ez nem lehet!- képedtem el, a Ghar'ok csak 2012-ben jöttek, ki írhatott róluk 1999-ben?!

Megfordítottam a könyvet, amikor megütötte a fülem egy kis zaj, ami éppen olyan volt, mint a földre csöppenő vízcsepp hangja. Rögtön eszembe jutott első találkozásom egy jerkkel. A jerk hangja pontosan olyan mint egy lecsöppenő vízcsepp, de sokkal veszélyesebb annál. Az a példány majdnem megölt, de az utolsó pillanatban, amikor már fekete foltok úsztak a szemem előtt, valami megmentett. Soha nem tudtam meg mi volt az, ám az ájulásom előtti pillanatban még láttam egy barnás-zöld szárnyvéget, ami semmire sem hasonlított az általam ismert lények közül. Amikor pedig magamhoz tértem, a jerkből már csak egy kénbűzt árasztó pocsolya maradt.

Fogtam a könyvet és köpenyem belső zsebébe tettem, majd halkan oldalazni kezdtem az egyetlen ajtó felé, ami mögött az ismeretlen várt rám. Halkan beszívtam a levegőt, majd hirtelen berúgtam. Az ajtó kidőlt a tokjából és lassan, méltóságteljesen dőlt el, mint ahogy egy király esik el a csatamezőn. A fény viszont olyan erősen vágott a szemembe, hogy hirtelen elöntött a könny, és nem láttam semmit. Ha benn lett volna egy jerk, már nem élnék. Úgy tűnik nincs veszély, gondoltam miközben kipislogtam a felesleges könnyet a szememből. Egy gyönyörűen faragott kút állt szemben az ajtóval, egy kősárkánnyal, aminek az orra hegyéről újra és újra lecsöppent egy-egy vízcsepp. A sárkány kiterjesztett szárnyakkal állt, mancsaiban egy kardot és a Földgolyót tartva. Valamikor forrás lehetett, de ahogy a többi is mind, ez is majdnem teljesen kiszáradt. A szobor olyan mohos volt, hogy a sárkány szinte zöldnek látszott. Olyan volt mintha élne. A kút fölött ott volt a Ghar'ok 12 körös jelképe, belőlük, a körökből áradt be a fény, amely pont a sárkányt világította meg. Jobban megnéztem és észrevettem, hogy a sárkány körül a moha szürkés-barna, mert a fény csak a sárkányt világította meg. A sárkány szemei gyönyörű kék el' davori kövek voltak, amelyek sosem léteztek a Földön, hanem csak az El'davoron, ám a Ghar'ok elhoztak belőle egy keveset az utolsó pillanatban. Ritka volt és különösen értékes.

Furcsa érzés fogott el, olyan nosztalgiaszerű... Ismerős volt ez a fény: tiszta, fehér és meleg. Ma, 3215-ben, amikor az ég szürke a hamutól és nap csak gyulladt-vörösen világít át rajta. Felmásztam a szoborra, de többször kicsúszott a lábam alól a nedves, porladozó kő. Kis csúszkálás után, sikerült az egyik körön át kidugni a fejem a fénybe, amikor megakadt a szemem valami élénk-zöldön a fejem mellett. Fű volt, olyan zöld és életteli, amilyet nem láttam már ezer éve. Kinyújtottam a kezem és hozzáértem a zsenge szálaihoz... Hihetetlen volt. Megrohantak az emlékek, az emberi koromból, amikor még ilyen volt a fű... Elmosolyodtam, majd feljebb emeltem a tekintetem. A 12 kör körül, amiből kukucskáltam kifelé, szilvafák álltak, tele gyönyörű zöld levelekkel... - Egy féregjárat - suttogtam magamnak – egy kapu az időben... Most visszamehetek, és mindent kijavíthatok... Kimásztam a lyukon, és hátra se nézve elindultam vissza a múltba, amely újra jelenné lett....

Fájdalmak Óceánja

Van egy óceán
Hol a kivérzett szívek laknak
Hol halál lebeg
A halott vízben
Mint egy úr,
Kinek béresei a holtak
A holtak kiknek
A szívük halott
De mégis élnek,
Élik az élet szürke mását...
Hiszik hogy éreznek
De ez csak az elméjük játéka
Hiszik hogy szeretnek
De valójában csak szeretnék...
Álmukban halott szívük
Szürke árnya sírja
Nagyobbra az óceánt,
Mely egyre nő
Mint egy jól táplált növény
S a szívek szürke árnyai sírják:
"Sírj hagy könnyeid kimossák
Szívünkből a halált
S az élet visszatérjen belénk
Hogy újra érezzünk
S az óceánból
Szökött rabokként
Kiszabaduljunk
S helyünkre érvén
Az izmok helyett működtessünk
Téged..."
De az emberek nem sírnak,
Mert túl büszkék hozzá,
A szívek meghalnak
Könnyeik növelik az óceánt
S az óceán egyszer kiönt majd,
Kinek előbb,
Kinek utóbb,
S mind megfulladunk a Saját fájdalmunkban...