Csitári Gábor Andor - prózarészlet (Véna Antológia 2009 - irodalmi pályázat)

1986. augusztus 11-én született. Jelenleg Budakeszin él. A Hermann Ottó Általános illetve a Széchenyi István Általános Iskolák befejezése után a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumba felvételizett. A sikeres iskolapad koptatás után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem - Bölcsészettudományi Karát választotta. Szabadidejében alkoholista, valamint Erdély XX. fejedelme - igaz, közel 300 éve jogok és kötelezettségek nélkül.

Mindenki Lolája (regény részlet)

Éjfél körül járhatott, mikor Bellának feltűnt, hogy Tamás nem csak azért hívta föl magához, hogy a régi diákévekről beszélgessenek. Egyedül állt kint velúrkabátjában az erkélyen, mikor a férfi mellé lépett, s vágyakozva nézni kezdte.
- Miért nézel? – kérdezte mosolyogva a lány.
- Ö… nem téged nézlek… - felelte zavarodottan Tamás, s poharából nagyot kortyolt. Másodpercekig tartó kínos csönd telepedett közéjük, amit Bella tört meg.
- Tudod… - kezdte -… van valami varázslatos az éjszakai Budapestben… Mintha megtisztulna. Sötétben nem látszanak a szemetes utcák, vagy a firkák a falakon. Csak a szépen kivilágított hidak, épületek. Néha úgy érzem, hogy nem csak a város tisztul meg ilyenkor, hanem az emberek lelke is. S nagyon csalódott vagyok, mikor a hajnal beköszönt, és én újra bűnös szívvel ébredek.
- Bűnös szívvel? – nézett rá értetlenül Tamás.
- Igen, azzal. – tekintetét levéve a távoli holdról beszélgetőpartnere felé fordult, és egy hazug mosolyt erőltetett arcára – Jó volt újra találkozni, és köszönöm a pezsgőt. Tényleg nagyon jól esett, de most azt hiszem, mennem kell.
- Várj még egy pillanatot! Minek akarsz még menni? Hiszen fiatal az este…
- Azt hiszem nem lenne egy okos döntés, ha itt maradnék… - jelentette ki erélyesen Bella, bár hangjából kezdett eltűnni az erő.
- Ne beszélj hülyeségeket! Holnap úgyis vasárnap… minek rohanni? Annyi mindent meg kellene még beszélnünk. – győzködte tovább Tamás. Mivel az életben mindent megkapott, ezért nem tudta elviselni, ha valami nem az ő akarata szerint történt. Belebetegedett volna, ha Bella magára hagyja, de nem miatta, hanem megsértett hiúságát nem bírta volna elviselni.
- Figyelj, többet ittam a kelleténél, már akkor is, mikor feljöttünk hozzád. Most már tényleg mennem kell… - mondta, s elindult az ajtó felé, de Tamás megfogta a vállát, hogy maradásra bírja. Nem volt erős a szorítás, de nem tudott tovább lépni. A válla tűzbe borult, ami átterjedt az egész testére. De ez korántsem a vágy heve volt, hanem inkább a lelkiismeret-furdalásé. Teste-lelke nem tudta mit cselekszik, és Tamás vállára borult. Legszívesebben sírt volna, s verte volna fejét a falba, hogy megint milyen helyzetbe keveredett, de nem bírt megszólalni.
Mikor Tamás megcsókolta, nem ellenkezett, s akkor sem, mikor meztelenül az ágyba feküdtek. Azonban egészen hajnalig nem tudott elaludni, s mikor sikerült, rettenetes álma volt. Saját bűntudatával veszekedett, aki hatalmas hadúrként ítélte el tetteit:
- Mit tettél már megint, te szerencsétlen?
- Én… én… nem akartam… - felelte könnyeivel küszködve.
- Ha nem akartad, akkor hogyhogy mégis megtörtént?
- Nem tudom…
- Hm… - nevette el magát vallatója – Könnyű Katát táncba csalni, ha maga is akar menni…
- Nem tehetek róla, egyszerűen csak megtörtént…
- Nem megtörtént, hanem akartad! – kiáltott rá bűnbánata – Jegyezd meg! Céda voltál mindig is, az is maradsz!
S ezzel álma véget ért. Egy messzi hang verte szét, mikor az ébresztőóraként beállított tévé bekapcsolt. A mellette fekvő férfi lomha mozdulatokkal halkította le a készüléket, majd anélkül, hogy Bellára nézett volna, felkelt, és elindult a fürdőszoba felé, s közben alig hallhatóan köszönt csak:
- Jó reggelt… - s Bellának más sem hiányzott, csak egy ilyen reggel. Ekkor lett figyelmes arra, hogy párnája tényleg könnyes. Valóban sírt álmában, s ez még jobban elkeserítette.
Átkos büszkeségéből mit sem vesztve öltözött fel, és sietett ki a konyhába. Tamás már várt rá. Köntösben ült a konyhaasztalnál, két csésze gőzölgő kávé társaságában.
- Jó reggelt… - köszöntötte ismét.
- Viszont… - bökte oda nagy keservesen válaszként. Majd leült vele szemben, s határozott mozdulattal vette el az egyik csészét. Hosszú-hosszú kínos percek következtek. Kintről hallani lehetett, ahogy az ónos eső elárasztja az utcákat, és jégbordává változtatja a bitument. Mindketten bánták már az előző éjszaka történteket. Bellának csöppet sem tetszett sem a viselkedése, sem a stílusa. Csak egy újabb férfi volt számára, akiről bebizonyosodott, hogy sose tudná megszeretni. Képzeletében felírta arra a végtelen hosszú listára, ami bizonyíték. Tamásnak pedig nem jelentett többet, mint egy könnyű kalandot, egy éjszakai megbotlást, egy kellemes jelenséget.
- Nézd! – vágott bele Tamás, mikor már világosodtak előtte mondandójának körvonalai. – Ami az éjjel történt… az… az csak egy…
- Baleset volt, tudom! – vágta rá Bella szenvtelen hanggal. Nem volt benne harag vagy csalódás, kizárólag csak a tények. – Úgyhogy jobb is lesz, ha itt elválnak útjaink…
Mindketten meg voltak lepve a másik reakcióján, ugyanis még egyikőjük sem találkozott olyas valakivel, aki hasonló helyzetbe ne csapott volna nagy jelenetet. Bella taxit hívott magának. A sofőrnek nem a címét mondta be, hanem arra kérte, vigye őt le a Duna partra.