Finta Diána versei (Véna Antológia 2009 - irodalmi pályázat)

Ha kihunynak a fények

Szelíden elrugdosott cipők,
dobozok együtt a sarokban
kuporognak, egy-egy szeplő
csodálkozó méla falakban,
leboruló hószínű karok
melengetik a fakuló szívet,
egyenruhába bújt karácsony
mosolya megtöri az ívet,
mely rágördül nehezülő
koromra, s unottan lenyomja.

Köszönöm, hogy kicsit ragyogtál,
hogy szerető-szeretett
bút-bánatot feledten
esténként egymásra nevetett,
hogy szürkülő fényeddel
hoztál még csendes békességet,
egyre kövesedő szívünkre
aggattad szerény ékességed.

Aztán tétován araszolva
lassacskán elmúltál,
vasöklű lelkek kovácsoló
zajától hátrálva elkoptál,
halovány leheleteddel
arcunkra fagyva itt hagytál,
halkulva kong a bágyadt elme:
néha bárcsak maradnál…


Hangokat karcoltam

Vibráló levegő remegett
fekete egyenes lebegett
gördülő világok harmada
visszhangzó lépések garmada
kattogott visító fülembe
kopogó hangokat
karcoltam üreges szívembe
ezeregy arcomat adtam
gömbölyű kezedbe
szögletes neved véstem
láthatatlan üvegbe:

Zakatoló ajkaddal
Ostromoltad ajkam
Lobogó testedben
Tombolt szűkölő vágyam
Áthasítottad álmom
Nyüszítő éjszakában.

Fénysorompó

Bekúszott a sötétség
lebegő agyamba
tétova szarvas szökkent
szürkülő utamba
sietve egyé vált
millió fehér vonal
magához húzó
keresztespók-fonal
hirtelen megtört
majd tovább szaladt
piros fény lángol
suhan a vonat
leszakadó zuhatag
ablakomon csepereg
tik-tak tik-tak
fehéren szendereg.