Kacskovics Attila versei (Véna Antológia 2009 - Irodalmi pályázat)

Kis terem

Csak hangok mik verődnek csendben a kövön.
Futkosva hideg a hátamon, öröm.
Egyedül valahol sötétség, rideg.
Pepita padlókon lecsap a hideg.
Csontunkig mászik, s féregként hatol.
Testünket emészti, s fagyottá csahol.
Üresség szele süvítve táncol.
Rideg fény arcunkra makacsul ráncol.
Fekete, fehér, távolra csillan.
S emléked tartalma lassan csak illan.
Közeli zongora fájdalma koppan.
Húrjai szakadtan, arcomba toppan.
Sötétkék köd halom terít a falon.
Valahol kijárat, nem bánom, hagyom.
Időtlen perceken gyengéden mászol.
S elfojtott órákon keresztül ázol.
Ott maradsz egyedül aprócskán elbújva.
Nem bánt ott senki, ott portól se lefújva.
Lám kisebb a fénysugár, s egyre csak töröm.
S csak hangok mik verődnek csendben a kövön.

Álmok tövében

Fagyott cseppek ajkadon csüngve.
Mint képzelet alkotta hajadon táj.
Hófehér bőrén sötétlett arca.
S szemében fénylett minden, mi fáj.

Gyönyörű álmok pillangó képét.
Selyemháló szőtte vágy szabta szét.
Édesded alakján játszotta lényét.
S sötétből teremtve fogant a lét.

Mely gyilkosabb, s kegyetlen hadészi kéj.
Eltapos anyátlan, árva gyermek.
Menekülj távolba, hol gyengéd a lélek.
S felejtve zord jövőt szeld át a vermet.

Ennyi csak szó, mely értelmet takarhat.
Méhében nevelve édesded álom.
Fénysugár tengerén hánykolódsz rejtve.
S leszel, mint mámorban édes halálom.

De vágyak csak, képek, gyermeteg szavak.
Elvakít, valóság, s alig láttalak.
Kedvesem porhüvely teste csak hever.
Lelkétől fagyottan emléket nevel.

Hisz meghalt ő, kegyetlen Ámori lény.
Eltépte szálait, elhagyta fény.
S üveges szemekkel meredten kérlel.
Ne hagyj el kedvesem. Csak szerelem érlel.

Harangszó leránt most valóság kövére.
Esőcsepp koppanás koporsó szögére.
Szép szeme nem kérlel, s nem néz rám szeretve.
Feladta szerelmét, hiába keresve.

Alvilág arctalan, s hangokkal hál.
Édeskés valóság most a halál.
Szerelmem felhevít, s fagyottan összezúz.
S ki tépve lelkemet magával mélybe húz.

Aranykor

Belefulladok, érzem a szakadt világ zajába.
Kényében fetrengek szomorkás hanggal.
Fáj, ha ránézek, s éget, ha nem.
Rabjává váltam szabadság szemének.

Jövőbe lát, de csak jelenben táncol.
Elhagyva magjait, álmokat nevelget.
S párába oltja dacos kis tanait.
Fuvallat dönti romokba létét.

Vágyjuk a múltat életre kelteni.
Mentsvár csak, menedék, elveszik haraggal.
Miénk a világ! Kiáltják veszetten.
Savaik marják kezeink fényét.

Véres a verejték, de elfedjük nevetve.
Púderbe mártva arcunk még nedves.
Ám takar, s ha nem látjuk édes a jelenet.
Csak csendben sír értünk az ezüstös hold.

Ez hát a jelened? Maga az élet.
Élvezed javaid árát megszenvedni?
Kell ez hát neked? Zengi a harsona.
Demagóg válaszok lengenek nyakadban.

Eltorzult áldozat fekszik az oltáron.
Érettünk ontotta mézédes vérét.
Felfogják Grálokba, s eladják haszonnal.
Szép fehér szűzleány, reklámarc, megoldva.

Lopjatok, csaljatok, szavakba haljatok.
Elfutnék, rohannék álmaim felé.
De láncon tart szentetek fénye az égben.
S sebekkel lelkemen kúszok a sárban.
Reménybe fonva ujjaim perceit.

Ez neked szép világ, s szép remény gazdagon?
Láncra ver, s meggyötör gyermeki léte.
Elkísér, megkísért, vágyakba folyt.
S ártatlan szemekkel szidja a változást.

Mely a küszöbön lebzsel, tettekre vár.
Elhajtom legyengült elméket hát.
Jöjj felénk édes, szikrázó báj.
Új világ hangjai játszatok selymesen.