Hámori Orsolya írásai (Véna Antológia 2009 - Irodalmi Pályázat)

Zakatol, dübög a metró. Fékez. Zsúfolásig tele van, de azért felszállnak még rá, amennyien csak be bírják préselni magukat.
Emberkonzerv.
Elindul, kapaszkodik a millió munkába igyekvő, s bámulnak előre, talán a gondolataikba merülve, talán valamelyik felragasztott reklám szövegét böngészve.
Öreg néni kerekes szatyrot húzva próbál közelebb jutni az üléssorhoz – talán lesz valaki, aki átengedi a helyét korára való tekintettel.
Iskolás kislány, hátán nehéz kockatáskával már pattan is fel, had üljön most már a néni. Ő persze rögvest le is ül, s egy „köszönöm” kibökése közben panaszkodni kezd a fájós lábára, s arra, hogy mekkora tömeg van, no meg a fiatalok udvariatlanságára: hány meg hány ül nyugodtan, s nem adja át a helyét. Ő mindig átadta, ezt állítja.
- De akkor is csak egy helyre ülne a néni. – feleli a kockatáskás kislány kedveskedő mosollyal, s közben a kapaszkodót el sem érve próbál állva maradni, míg a metró fékez.
A néni persze sértésnek veszi, s neveletlennek gondolja a kisiskolást.
Újra panaszkodásba fog, mert egy leszálló utas meglökte a gurulós szatyrát.
A kislány láthatóan fárad a táska súlya alatt, s lökdösi őt is a nép, nemcsak a néni táskáját.
- Biztos véletlen volt. – válaszolja továbbra is mosolyogva, gyermeki naivsággal, vagy talán optimizmussal.
De mégiscsak túl sok az ember, miért utazik ennyi, miért nem indítanak több járatot…
- Munkahelyre mennek, meg iskolába. – magyarázza kedvesen a kislány iskolás hanglejtéssel, s rákérdez. – A néni?
Hát ő csak a zöldségpiacra siet. …De kell is sietni, mert még elfogy a friss áru…
Na de a lába…, s minden, az egész élet… sorolja tovább a panaszait.
- Mamámnak is mindig fájt a lába. De nem panaszkodott sose. …Ma már nem is fáj neki.
Miért, meg tudták gyógyítani?
- Nem. Meghalt. A néni is meg fog. Csak addig tessék még kibírni! - bátorítja kedveskedően a kislány és leszáll a zsúfolt járműről.

A kutya