Állampolgársági álom

Ott álltam a nemzet templomában, és mint egy igazságtalanul fogva tartott ember, aki a felmentő bírói könyörületbe reménykedve lázasan lép be a tárgyalóterembe – úgy léptem be eme templom csodálatosan gyönyörűvé kreált szentélyének jobboldali páholyába. Egy fenséges érzés kerített hatalmába. És mint kisgyerek, aki karácsony táján minden percben várja az égi csodát, a szívemet az agyamban éreztem dobogni. A lélegzetem egyre jobban felgyorsult, mert tudtam, éreztem, hogy nem egy mindennapi csodának lehetek tanúja, hanem egy olyan történelmi pillantnak, amire kilencven keserves éven keresztül vártunk. Vártam én és vártak azok az ősök, akiknek valamikor még magyar szív dobogott mellkasukba, és akik, az után, hogy vérüket adták a magyar nemzetért, a magyar hazáért és egyáltalán a magyar életükért: megalázott és kirekesztett emberként kellett éljék idegennek átkeresztelt, és immár félve kiejthető magyar világuk hétköznapjait.

Ott álltam a nemzet templomába és a döntésre vártam. A döntésre, amely talán feloldja a határon kívül rekesztett magyar nemzettestvérek ellen elkövetett népszavazásként elhíresült katasztrófából fakadó sérelmek kötelékét. A nemzet templomának szentélyében, valami eddig még nem érzékelhető csend uralkodott. A parlamenti képviselők valami kegyelet teljes némasággal foglalták el helyeiket és mindnyájuk szemében ott tükröződött 90 év keserűsége és bánata. 90 kegyetlen évnek minden egyes megalázó pillanat. És szívük lázadásával, lelkükben érzett fájdalommal, arcukról leolvasható elhatározottsággal sugallták, hogy elérkezett a pillant. Elérkezett a pillanat, amikor végre pontot tehetnek egy sötét, degenerált és igazságtalan korszak végére.

Ahogy végigpásztáztam az elhatározottságod sugárzó arcokon, a szemem megtelt az új magyar ébredés hajnali harmatával. A testem remegni kezdett és már alig tudtam uralkodni érzéseimen, hogy belekiálthassam a csendbe a magyarság, az otthon hagyott székelység jelenének és múltjának fájdalmát. Egy pillanatra akartam belekiáltani ebbe a díszes térbe Nagy Józsi bácsi üzenettét, aki halála előtt a kezemet megfogva a magyar jövő reménységével búcsúzott el tőlem. Bele akartam kiáltani Erzsi néni bánatát, aki valamikor még magyar világba született. És bele akartam kiáltani sok-sok székely ember fájdalmát, keserűségét és gyászát, amit egy olyan hiányosság okozott, aminek pótlására gyűlt össze ez a sok jó lelkű ünneplőbe öltözött ember.

Ahogy a gondolatok és sok székely, felvidéki, délvidéki illetve kárpátaljai testvérem arca cikázott előttem a szemem homályán keresztül egy történelmi jelentőségű szavazás pillanatait követtem. És ahogy tekintetem a kijelzőre emeltem és megpillantottam azt a valami emberfölötti összefogást, amiről nem sokszor tehettek tanúbizonyságot eme szentély falai, zokogni kezdtem. Felnőtt emberként zokogni kezdtem. A zokogásom teljesen kivette az erőt a lábamból. A fejemet a kezemre fektettem, és olyan érzésem zokogtam, zokogtam, zokogtam. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha velem remegne az egész páholy, az egész parlament. És csak hulltak a könnyeim. Igazi kövér, sok-sok év keserűségétől és bánatától megszabadító örömkönnyek és belesóhajtottam az újjászületett világ friss levegőjébe. A határon kívül rekedt magyarság állampolgársági álmának meg-fogantatásának levegőjébe, hogy végre, valahára 90 keserves év után, 9 hónap vajúdással megszületik az új magyar értékrend.