Bencze Attia: Toronyiránt összekötve

Közel egy éve, hogy hazám Kálvinista Rómájában vertem fel sátramat. És mint szárnyát próbálgató ember ezen a környéken próbálok szocializálódni és együtt élni azokkal az emberekkel, akiket hazámhoz tartozóknak tekintek. De azt kell tapasztalnom, hogy sokak számára én a mai napig is „a román” vagyok. De ha ezen emberekkel a magyarság történelméről próbálok beszélni, már az első pillanatban leintenek és kijelentik, hogy nem hisznek benne. De kiesik a könny a szemükből egy-egy meghatónak eljátszott „valóság-show” láttán. De ez az én hazám!
Ez az én hazám melynek napról-napra zárják be iskoláit, teszik tönkre kulturális intézményeit megölve ezzel szellemiségét. És az a nemzet mely elveszíti szellemi hazáját, elveszíti önön lelkét, vitalitását, és végül fizikai hazáját is. A megfáradt falusi emberek szemében ott tükröződnek a beletörődés és a reménytelenség szikrái. Az egyik napról a másikra való küzdés mára már egy hajsza a túlélésért.
Egy régi mondás jut eszembe ilyenkor: a hazáját az éhező ember szereti legjobban. És itt csillan fel az a remény, hogy jelenünk színeváltozása kitermeli azt az új nemzedéket, akik számára fontos a haza és a nemzet fogalma. A mindennapi problémákkal küszködő magyarság rádöbben arra, hogy csak a közös összefogás mentheti ki ebből a süllyesztőből, ahová az elmúlt időszakba került. Így teremtődnek meg a szellemi értékek is és döbbennek rá arra, amit a mai napig büszkén vallok, hogy „magyarnak lenni: büszke gyönyörűség.
Itt Debrecenben úgy telnek a napok, hogy egyre többet gondolok arra a helyre, ahol a kertek mélyén egy játszadozó kis gyermek álmodja jövőjét, miközben fából faragott kardjával a haza megmentőjének képzeli magát. Amikor Farkaslaka fölött átlépem a dombokat és Székelyudvarhely templomtornyai elém tárulnak, felzokog a lelkem. Szemem megtelik könnyel, és egyre jobban szívembe vési magát a múlt. És ahogy ereszkedek lefele a lejtőn, arra gondolok, hogy bárcsak meglennének még a régi fasorok, az utcát szegélyező ódon épületek. Bárcsak meglenne a régi kávéház és a kávéházban a régi barátok, akikkel együtt tervezgettük a jövőt. Az emlékeimben magammal vitt múlt varázslatos világát szeretném visszakapni. De ahogy telnek az évek, egyre inkább szétszóródik minden. A házak elfelejtik régi pompájuk díszes ruházatát. A gyerekkori társak jobb jövőt remélve nekivágtak a kegyetlen világnak. Csupán az elárvult kávéház várja, hogy végre visszataláljanak hűtlenné vált fiaik. A kiszolgáló arcára barázdát martak az évek, szemében is lankadt a hév. Csupán az elhomályosult szemében érzem azt, hogy mit vettem el tőle, amikor elköltöztem innen. És könnyeimmel küszködve ölelem magamhoz ezt a tisztalelkű embert.