Szabóné-Horváth Anna versei

Láttad már?

Ahogy harmatcseppek szaladnak
Mikor kelnek a napsugarak?
Fényesen csillantják gyöngyüket
Lendülettel vetnek bukfencet

Virágok szirmai libbennek
Ahogy, a cseppek legördülnek
Áttetsző, kerek üveggyöngyként
Hajnal csillogó italaként

Gurulnak ágakon, levélen
Jókedvvel, ezüstlő kövéren
Testükre szivárványt fest a nap
Felettük, árnyas csipkekalap…

S, a színkapu egyre leszűkül
Szép arcuk sápadva megszürkül
Fáradt vízcseppként elterülnek,
Könnyű álomra szenderülnek…

Fohász

Keresem rég sárba döngölt hitem
Vajon merre jár az én Istenem?
Bolyong bohócnak öltözött lelkem
Gúnyol, mókázza naiv életem

Hiába a megváltó érzelem
Ha, az úton senki nem tart velem…
Nincsen varázspálcám, sem fegyverem
Kezemmel tarka ruhám lengetem

Itt a szívem is! Elétek teszem
Mért nem vesz észre senki? –kérdezem-
Mindenki átnéz rajtam? Létezem!
Mit vétettem emberek? Kegyelem!

Hazudnék, hogy senki nem hisz nekem?
Mindegy, úgyis hiába kérdezem…
Földi tündérálmom minden kincsem
Tollam betűibe szövi kezem…

Meséimben önmagam keresem
Hisz, a közöny földjére születtem
Vérző lelkem elbujdos előlem
Uram! Ember-hitet adj énnekem!

Nyári éjben

Viola illat jár a kert alatt
Csillagok nyújtják hosszú fény-kezük
Szellő suttogása, csak pillanat
Forró az éj, s, szikrát fog vad szívünk

Szalad, akár megvadult gyorsvonat
Egymástól csókot lopva vétkezünk
Megáll az éj, irigyen von vállat
S, lehunyja sötét szemét felettünk…

Az éber hajnal kelteget dallal
Mámorunknak friss harmatot kínál…
Szorosan öleljük a szerelmet

Arcunkon édes ízű mosollyal
Heverünk vágyaink lábainál
Csodáljuk, repkedő lelkeinket…