A lélek-ingám járni kezd

Három hónappal ezelőtt a Kálvinista Róma irányába vettem utam. Eszembe jutott a mérföldes csizma, amely térdig kopik a legszebb népmesékben. Valahogy úgy érzem, mintha kiszakadt volna belőlem valami.

Igen kiszakadt. Kiszakadtak a régi barátok. Az feledhetetlen pillanatok. Az ismerős utcák és terek. És kiszakadtak a jól ismert természetek.

Félek és reménykedek, de a vonat kerekei csak visznek a messzeség ismeretlen magányába. Visznek a Kálvinista Róma metropoliszába. Amolyan mini metropoliszába, hogy szocializálódjak és olvadjak eggyé a nyüzsgő utcával, a komor arcú emberekkel, a rohanással.

És ahogy most itt ülök Csokonai egykori házának (jelenleg dohányárú bolt, a Debrecen Pláza mellett) teraszán és Laci főnök zamatos kávéját iszogatom, rájövök, hogy semmit sem vesztettem, mert magammal hoztam Székelyudvarhely nosztalgiáját, lányainak szépségét, a Kossuth utca Korzó kávézóját.

Emlékeket…

Élvezettel tölt el a nyüzsgő tömeg látványa. Az arcokon itthon, otthoni vonásokat keresek. A lélek-inga járni kezd és születik a vers, a próza, a gondolat. Szerelmes-melankóliába ringatom magam.

Miért ne tenném, hiszen rám egy álom várt itthon. Boldogság, nyugalom és béke.