A fogadott fiú (égbe) magasztalása

Ezért is van nehéz dolga annak, aki a költő verseit ismertetni akarja.

A verseskötetekről írókat túl a felelősségen egy nagyon fontos korlát feszélyezi, amit talán a legpontosabban Paul de Man egyik ritkábban hangoztatott kijelentésével lehetne illusztrálni: „Semmilyen lírát nem lehet líraian olvasni.”

Minden ilyen írás elfogultságot tükröz, ha akarjuk, ha nem. Nem tudni mennyire mentesít sosem ez attól a pillanattól, mikor a recenzor kezébe veszi mások írásait, elolvassa, átböngészi stb.- aztán írni kezd, melyből utóvégül olyasvalami keletkezik, ami mondjuk egy két évtizeddel később emlegetni sem mer az illető szerző. Tucatnyi írás született így az utóbbi tíz esztendőn belül is. Igy nyomban egy nietzschei kijelentés kivánkozna most is ide, miszerint “emberi, túlságosan emberi” mivoltunkat helyezzük előtérbe egy a másokat vagy másokról való méltatás módozatának csilingelésével, szemben azzal, hogy nem győzzük kijelenteni, “nem az egyént vettük górcső alá, hanem amit az asztalra ő letett…”. Aztán közben ismételten vissza és visszatérünk az emberi lélek mélységeihez, a lélek feneketlen bugyraihoz, mert valahol itt, mélyen eltemetve, ebben az ősi löttyben teremnek a szörnyek, önmagunk és világunk rémképei, s amikor háborog a csökönyös felszín, gondja van a mélységnek arra, hogy betűkavalkádot lökjön rögvest a kint már éhezésig fulladt fizikai síkra.

Bencze Attila versei több mint tizenöt éve, hol itt, hol ott bukkannak fel az irodalmat közlő hazai és külföldi lapok hasábjain.

A vers, az legyen vers, vers amit mondani kell… Bencze Attila versei pontosan ilyenek.

Nem csoda tehát, hogy manapság nincsennek igazi recenzorok. A líraiság elérhetetlensége – amit Paul de Man, illetve még mások kijelentésében is megtalálhatunk – nagyonis természetes, hogy jól-rosszul sikerült leírásokba torkollik. Az olvasó pedig, aki ha ismeri, ha nem az érdeklődési tárgyát, képző írást, észre sem veszi, “átverték”, manipulálták, oly módon befolyásolták, hogy nyomban értékrendje skálájának rideg mutatói közé került.

A vercsodákká szelidült, szépen faragott életigenlés, a felismerés, hogy az ember és a költő valahol elválaszthatatlanságában egy és ugyanaz, az elvarázsolt hangtalan csókok villongásai, hol mindig megbújik, szinte fülbe mászik az átvirrasztott éjszaka, a nemtelen magány pillanatképeiben leledző létezés ad okot a vers önállóságának kapaszkodóin. A szavak, sorok közé épült józanság itt tudatosan csattan, tükröt tart önnünk ezerszer megtiport lelkébe. Nem tanít, nem okít: mond valamit, amire nem lehet nem figyelni. Sorsát a sorstalanságnak, az élet és életek közti ellentétben láttatja.

A nemzet szellemi ereje, annak kultúrája az igazi erő, és ez a minőség elpusztíthatatlan. Itt bujkál a költő lelke, szerelem, hazafiság, a még egy nap és még egy nap a mozgatórugó. Eget, földet rengetni, nem ököllel lehet, vele hozott műveltségével az embernek meg kell élnie mindennapjait, bánatát, örömét, felismerni a kicsiben a nagyot, álmodni óriásit, cselekedni amennyit másoknak is adni merünk.

Merni sem merek többet, jobban és szerényebbet írni Bencze Attila kötetének előszavához. Barmilyen választékosan is is igyekeztem fogalmazni, áttekinthetőbbé tenni a költő verseinek hangulatát, folyton az járt az eszembe, hogyan jöhet valaki ahhoz, hogy másokat méltassunk… Nem-e az idő dönti majd el mindazt miről a jelenben a múzsák is egyet tudnak csupán: gyönyörűségesen meghallgatni azt kinek lelke szép, és benne, ha kevéske ideig is, de tovább él…