800 lépés Debrecenben

Félek a délutánok egyhangú magányától, de érdekes módon mindig ilyenkor kerít hatalmában valami fenséges alkotói ösztön. Az egész egy háznál kezdődik. És érdekes módon, mindig annál a háznál.

A Darabos utca sarkán áll még az épület, amibe valaha Csokonai élt és alkotott. Ez az a ház ahova naponta betérek egy kis társaságért, egy kis kultúráért és arra a sokszor ingyen kapott kávéra, amit az Ádány család kegyelméből fogyasztok el, és ami nemcsak a szellemet frissíti fel, hanem a lelket is megsimogatja. Hat óra után. Minden nap, pontban hat óra után.

Ez az a pillanat, amikor a cívis város utcáin tompul az élet. A környező iskolák diákjaitól mentesek lesznek a járdák, s csupán néhány kósza lélek rohan a feltámadás felé. És amikor a lágyan simogató tavaszi napsütésben lelassulva figyelem az utcán elrohanó autók sokaságát, kicsit kilépve önmagam zűrzavaros és rohanó életéből úgy érzem, mintha megállt volna számomra a világ.

Talán a nosztalgia teszi. Talán az, hogy valaha Kati itt csodálta a rohanó emberek után kapkodott fürkésző tekintetemet. Talán azok a pillantások, amik nemcsak csodáltak de szerettek is a magam egyszerű székelységével. A távoli, elhagyatott faluból hozott egyszerűségemmel.

És ma megint itt ülök. Ugyanazzal az egyszerűséggel, ugyanazzal a székelységgel és ugyanazzal a magánnyal karöltve, amivel világra hoztak engem és ami végigkísérte egész életemet. Már Kati sincs. Már az a nézés sincs. Már semmi sincs. Csak én vagyok. Egyedül.

És hogy élvezzem az élet apró részleteit: lassan a fogyasztom el a kávét, nyugodtan szívom a cigarettát és megpróbálok nem gondolni semmire, ami a múlthoz köthető.

Ez az a kozmikus csend, amellyel az ember méregtelenítheti gondolatait és amelyben mély sóhajokban engedheti szabadjára a lelkében felgyülemlett fájdalmakat. Amíg az a bizonyos székbegyűjtés ki nem zökkenti legbensőbb valójából.

Ez az a pillanat, amikor az eddig leküzdött magány újbóli értelmezést nyer. Mert indulni kell. Indulni haza az albérletbe. A tévé és a számítógép monitora elé.

Fáradt emberként lassan vágok neki a zebrának és amíg a zöldre várok, a Református Kollégium monotonon figyelő ablakait kémlelem. Várok egy függönymozdulásnyi jelzésre. Várok Nyilas Misi fürkésző tekintetére. Abigél szélnek eresztett levelére. Abba reménykedek, hogy kitárulkoznak előttem az ablakok és ott láthatom a szerelmes Csokonait, amint éppen Lilla lelkét simogatja szerelmes szavakkal. Vagy meglátom a kis Mórát aki Nyilas Misiként bontogatja az otthonról kapott pakkot, netán Magda néni mosolygós és biztató tekintete úgy néz rám mint pár évvel ezelőtt az Aranybika teraszán.

Rágyújtok a Tabakból hitelbe hozott szivarra és elindulok a zöldön át. Át az épület hűvös árnyékába, át a kettétépett Darabos utca kisebbik felén egészen Református Nagytemplomig.

És mintha a Kossuth tér is csendesebb volna egy kicsit, hinti rám káoszát a magány-felismerés. Alakok rohannak át a téren. Szerelmesek ölelkeznek a Kálvin Közben. A vendéglők teraszán néhol egy-egy asztaltársaság. A tér üres. A tér szabad. Kossuthék szobrát csak a környező épületek figyelik barokkos tekintettel. És csak figyelek.

Figyelek míg periférikus látásomat szűkre nem szabja a Halköz felé vezető Simonffy utca, mely őrzi még a régi cívisek polgári lakásait. A Kálvinizmus szakrális tereinek gótikus magaslatait.

Sétálok a magányommal. Sétálok az irodalommal. Sétálok a múlttal és a történelemmel, a kétszer is fővárossá avanzsált cívis város főterén. És magam elé képzelem az erkélyről szónokló Kossuthot, a Lícium fán vitatkozó két papot és az országházból áthelyezett tisztes úri népet, akik várnak egy új feltámadásra.

És tovább megyek, mert látnom kell. Látnom a régi Hungária Hotel teraszát. Látnom az ablakokat, melyek mögött Ady, éjszakákat szenvedett egy-egy verssel. Majd elképzelem, ahogy a reggeli kávé mellett fél kézre hajtott fejjel, mintegy zseni veti papírra a reggelre betanult verset.

Úgy érzem kitérőt teszek. Kitérőt kell tennem a Piac utcán, hogy láthassam Fazekas Mihály házát. Átérezzem Ludas Matyi furfangosságát hogy Döbrögiként botozhassam ki lelkemből a magányt, majd továbbmegyek egy kis büszkeségért. Egészen a Benedek Elek könyvtárig. Megállok. Időzök. És az idő nyugalmat áraszt. A büszkeségtől harmat nő szememre. Mert ez nem több nekem, mint Erdély, Székelyföld, Kisbacon.

Feltöltődve megfordulok és átszárnyalom a teret. Át egészen a Kossuth utcáig, egészen a teraszával rám köszönő színházig. A Csokonai Kávéházig, melyben ott látom Adyt, amint két felvonás szünetében egy jó kis fröccs társaságában épp a színházkritikát írja. S tán még azt is tudom mit iszik. A két deci Egri Bikavérre kért még két jó fajta alföldi bort? Meglehet. Hisz mást ő nem szokott. Ez az Ady fröccs.

Nemsokára egy kifutó fiú hozza az beszedett anyagot. Ady egy újabb fröccs mellett kihúz két sort anyagból és visszaadja a lapot.

A következő pillanatban már emberek százai hagyják el a színházat. A rikkancs ott áll és a szavakat skandálja:

„Megjelent az Esti Kurír.

Olvashatják Ady mit ír

a ma esti premierről.

Ne mondjanak le a hírről.”

És itt állok a Batthyányi utca sarkán. Izgága emberek fürkésző tekintete mered az érkező buszokra. Sietnek. Látszik, hogy sietnek. Haza. Haza a családhoz.

És megint csak a magány. Ismételten csak itt állok egyedül, ebben a vidéki kis városban: „hol sem rokona, sem boldog őse”, sem barátja, „sem ismerőse, nem vagyok senkinek”. Nem vagyok senkinek.

Elindulok hát a Batthyányi, Szent Anna sarokra. Itt lakok. A kolosszusként magasba nyúló polgári lakások kapuja mellett még megállok. Köszönök Arany és Petőfi emléktáblájának. Megköszönöm a színházat amelyben mindketten játszottak. Megköszönöm a színházat, amely fölött most én lakok. De legfőképpen az itt felejtett szellemük köszönöm.

Színház ma is ez a tér. Színház a 120 négyzetméteres lakás. S színház a szobám, amiben egy Arany Jánossal alszom el s amiben Petőfivel ébredek.

Ady vár a Kossuth utcai kávézóban. Fazekassal a kapuban beszélek. Benedek Elekre nagyon büszke vagyok. Csokonaiékhoz mindennap betérek. Móra fejét megsimogatom és Magda néni miatt remélek.