Móritz Mátyás versei (Véna Antológia 2009 - Irodalmi pályázat)

Az átok és a halál

Borzalmas vára akár a ketrec,
Romjai közt fütyül a deres tél;
Amerre csak félve meredhetsz,
Mert Te is a rabságába estél.

Szörnyű Úr Ő, nincs nála erősebb,
Titka iránt nem lehetsz közömbös;
Oltalma nincsen, -szíve merő seb,
Királyi ruhája vörös köntös.
Ezer éve keresi nyugalma írját,
Rémítő kínja pokoli rendjel;

Dideregve lakja néma sírját,
Rémregény-hős Ő, keserű keggyel.
Az arca régen volt hogy megolvadt,
Kívánja a poklot, akár a mennyet;
Unja bámulni a teli holdat,
Lidércként a falak közt hol senyved.
Arcát rég fordította a nap piros tüzére,

Gondja zajlik akár a dagadt ár;
Rémíti a fokhagymák füzére,
Ón tükrökkel szemben dühe barbár.
Farkasként ordít, -szíve deres rég,

Vágya cifra és szedett-vedett lom;
Átkának kulcsát sokszor keresték,
Lelke hideg, -kongó mint a templom.
Olcsó filmek száza vele heccel,
Gond akad közülük nem kevéssel;
Alakját csúfolják végtelenszer,
Tarkón lövéssel, -szemmelveréssel.
Olykor kéznél akad egy-egy fejsze,
Talán hogy ne tudjon hőbörögni;
Temetni nem unják ezredszer se,

Rút Júdásként fa ágára kötni.
Életét mind félremagyarázza,
Minduntalan rejtve marad a lényeg;
Titok: a nézőt a láz miért rázza
Ennyire, mikor mi vagyunk a lehetetlen lények.
Tiporni a másikat legfőbb vágyunk,
Távolban a parttalan sötétség;
El úgy ringat a halálos ágyunk:
Itt egyre megy már a hit és a kétség.

Istenjárás

A kihalt utcákon végig kaptat,
le-leül a házak küszöbére;
elfüggönyözve már minden ablak,
és Ő bottal kopog mint a béke.
Hangtalanul: minden álmot sajnál,
amíg vereslik a nyírfa kérge;
hangja nem jut tovább egy-egy fánál,
amíg farkasok gyűlnek a vérre.

De Ő közöttük jár áhítattal,
hogy egy-egy vadat megtáncoltasson;
nem várja üveggel borított asztal,
nem várja jó tekintetes asszony.
Nem szól: a holdnál is jobban hallgat,
levélnyi remény sincs a tavaszra;
lábai nyomán izzik a harmat,
őszi fény egy percre sem marasztja.

Suttogását egy csillag se hallja,
és rá se kiabálnak hogy vesszen;
beletörli vérét az égalja,
a dombon az akác összerezzen.
Még csak ki sem verik a faluból,
de még csak meg sem kapja a botot;
kihalt az utca és Ő nem lohol,
alszik mind az elgyámoltalanodott.

Van akinek megreszket az ina,
van aki szederjes álomra talál;
foga kevés azzal kell vacognia,
míg száján vegyül a könny és a nyál.
Aki felkel: nem a látogató miatt
jár fel-le akár egy kóbor török;
őrzi a sok omladozó falat,
és évődik akár az ördögök.

Még csak a nap sem sírt lemenőben,
Utána, ki bűneinket hordta;
majd eltűnt egy lombtalan temetőben,
miután nadrágját leporolta.

*
Másnap ki szeretné se találja,
kibújni a melegből neki sincs mersze;
neki is szakállá nő borostája,
míg csattog a fagy akár a fejsze.
És ő is elhiszi: a tél örök
lesz, és megvet majd minden protokollt;
az állat is rúg, harap, hőbörög,
egy vörös folt előtt, ami talán
a megváltó kiontott vére volt.

Egészen enyém

A fény
szuronyként villan.
De én napszemű reggelről álmodom,
üvegpartokról,
faragott hullámokról
a Nap alatt.
Olyan ablakról,
amelyen át a tavaszi ég,
a végtelen is látható.
Szavakról
miktől menekül a köd.

Most zokog a szerelem,
sírnak a rügybe hervadt álmok,
az ázott szélben a riadt föld.
Talán örökre elmarad
a megálmodott,
csodálatos téli éjszaka,
azzal a lánnyal, aki
mindig megkísértett,
és csillogott,
akár a metszett pohárban
az aranyszínű bor.

Akit hátamra vennék,
míg a hold feje vérzik az égen,
és a fény
gyűrűző köröket ver a tóban.
Akinek volna még,
volna még valami
mondanivalóm.
A hegyekről, a folyókról,
égről és földről,
kettőnk dolgairól,
az emberiség nevében.