Azonnali hatállyal megszüntették Élő Gábor, az MTI Hírcentrum igazgatójának munkaviszonyát. Papp Dánielt felmentették a főszerkesztői megbízatása alól - történt ez azt követően, hogy a közmédia 2011. december 3-ai híradóinak egyik tudósításában kiretusálták Lomnici Zoltánnak, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökének fotóját.

Szakmabeliek - mondhatná az ember, miközben elgondolkodik, hogy mekkora hatalom is van a média kezében. De nem ám mindenkiében. Csak azokéban, akiket egy kalap alá rendezett a gazdasági háttérhatalom. 

Nem Lomnici védelmében vagy ellenében, de úgy gondolom, hogy le kell rántanom egy kicsit a leplet a média hatalmasságáról, azért is, hogy az éppen kiépülő médiahálózatunk tagjai legyenek tisztába azzal, hogy milyen lehetőséget adok a kezükbe akkor, amikor szerkesztői feladatokkal bízom meg. 

Először is - a tisztázások érdekében - szeretném fölvilágosítani az olvasót, hogy a fent említett baki egy olyan közmédiában történt meg, ami elméletileg működik de gyakorlatilag nem. 

A Duna TV-ről van szó, amely csatorna egy jó ideje a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap kezébe került, és amely televíziós csatornát az MTV üzemelteti. Nevezhetnénk m3-nak is és hogy egy kicsit profánul fogalmazzak a Duna2 Autonomia a Magyar Távirati Iroda Nonprofit Zrt. Magyar televíziójának m3/1-ese. Araszolgatunk a 3/3-asok fele...

Hogy miért is került a Duna Televízió a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap tulajdonába, annak egyszerű és markáns, kézzel fogható oka van. Ugyanis azt csiripelik a kismadarak, hogy valahol, valaki fejében megszületett az Erdélyi Magyar Televízió gondolata. 

És hát a kampány, az mindenkinek kampány, s csőstül kell rohanni "neki a közmédiának", a több mint húsz éve értékteremtő televíziócsatornának, nem törődve azzal, hogy több száz ember munkahelye szűnik meg ez által. Mert ugye a kampányba kell egy televízió, kell egy Erdélyi Magyar Televízió, aki minden szépet s jót mond majd rólunk. 

S a tévé, a Duna Tévé az van, de még sincs. Ugyanaz a csapat szerkeszti a műsorokat mint a magyar 1-es vagy magyar 2-es televíziónál, csak éppen a logót használják. A színvonalat azt nem firtatom, mert ugye még mindig jobb mint az a másik két nagy "kereskedelmi". 

De hogy is van ez? Egyik napról a másikra átvándorol egyik televízió a másikhoz? Minta ha "mi-se" történt volna? 

Nem ez nem így működik. Először is kell egy gazdag bácsi, aki a politika hátterében akar valami nagyot, valami okosat bizniszezni, aztán kifizeti cégestől, emberestől, kamerástól, keverőstől együtt az egész vállalkozást, majd elkezdi hozzászoktatni az alkalmazottakat, hogy munka nélkül fognak maradni. De csak szépen, csendben és lassan. Még hitegeti is őket, mert ugye a remény hal meg utoljára. Majd szépen lassan leépít mindent.

De egy működő dolgot miért kell leépíteni, teszi fel a kérdést a józan paraszti ésszel megáldott ember? 

A válasz egyszerű. Nem adunk alternatívát más szemléletnek, más politikai nézetnek csak annak, amellyel meg tudtunk állapodni. 

Ha megnézzük az Erdélyi Magyar Televízió apparátusát, azt kell tapasztalnunk, hogy gazdaságilag ugyanazok a prominens személyiségek vannak a toppon, akik a Duna Televíziót eladták. Különös véletlen... Nem? 

S közben folyik a szájkarate arról, hogy most mit kell csinálni Erdélybe, milyen nemzetpolitikát kell folytatni, miért kell ezt vagy azt támogatni. Mert ugye az egyik az ilyen meg amolyan. S a sornak vége hossza nincs. S az egyszerű ember leül blogot írni. Kisírja magát az internetes szájtokon, aztán uzsgyi a munkába. 

De az a borzasztó, hogy közbe nem veszi észre azt, hogy vannak akik ebből élnek. Ők az úgynevezett elitmédiások. Eladnak mindent, amit csak lehet. Coca-Cola reklámot a csipke bugyin, kamatlábas kamatot, az inggalléron. Szóval mindent s hallgatnak vele. 

Mert nehogy már egy szakbarbár, egy tizenéves suhanc, egy suttyó megcsinálja a tutit. Mert jól tudja, hogy attól a perctől vége... Internetes újságnak, heti és napilapnak, tv-nek és rádiónak egyaránt. Van is apparátus ennek a védelmében. Sok-sok jól fizetett vagy éppen nem fizetett ember. Jogászok a Legfelső Bíróságról, politikusok az Európai Parlamentből stb. Mindenki a saját babérjaiért  védi, óvja, dédelgeti, levédi és a többi és a többi. 

Mert ugye, média szinten ha sokan vagyunk egy helyen, akkor sokra vagyunk képesek. Játszhatjuk az alapítsunk pártot nevezetű élő-kép-játékot, vagy hozzuk létre a gazdagodjunk meg mocskosul nevű gazdasági konzorciumot, amiben folyton lesznek olyanok akik szeretni s támogatni fognak. S talán az kenyér is olcsóbb lesz. Így mindenki szeret minket. 

Végül is mindenképpen ránk szavaz, vagy arra az emberre, akit mi ajánlunk neki. Mert időközben rájönnek arra az emberek, hogy a gazdasági válság, nemcsak a politika, hanem a média bűne is. S aki babérokra tör azt leütik, mint vak a poharat. 

Persze nem minden esetben. Van amikor már nem mernek megtenni bizonyos intézkedéseket. Ahhoz viszont egy csapat kell, aki jobban roppantsa mint a konkurencia. Na ilyenkor akarnak máris fölvásárolni honlapot, újságot, kiadót stb. Horribilis áron... 

1.000.000 forint/megyei honlap, 2.000.000 forint/megyei napilap. Ilyen a média szabadpiaci ára. A Duna Tévé saccolásaim szerint 500-600 millióba fájhat valakinek. De biztos megérte, ebbe a nagy gazdasági válságba.

Engem is kerestek ajánlatokkal, de a bloghálózatomat nem adom. Egyelőre még élvezem a hatalmat s remélhetőleg a pénzt is, amit a hálózat mögött létrejött üzleti konzorcium hoz nekem. Úgyhogy roppantom s a közeljövőbe választhatok, mocskosul gazdag leszek vagy politikai pályára lépek - vagy mind kettő.
S ha ez nem így lesz veszek egy kalapot s megeszem...

2011. december - Pólus Online

Olvass tovább…

Nemzeti érzelmű értelmiségünk a harmadik évezred küszöbén túl, a mai szükségállapotban arra hivatott, hogy a magyar társadalmat a szakadék széléről visszahozza az életbe. Azt a magyar társadalmat, amelyet a több évtizedes kommunizmus utódgyilkosai pár év alatt jobban tönkretettek, mint nemzettelen elődeik. Ha csak az elmúlt tíz év gerinctelen, nemzetáruló, isteni erkölcseiből kivetkezett MSZP–SZDSZ politikai színvonalat vesszük figyelembe, megdöbbentő képet kapunk arról a gazdasági és szellemi válságállapotról, amely miatt Magyarország lakosságának mintegy hatvan százaléka 2009-ben azon gondolkodik, hogy aznap este mit eszik a család.

E radikálisnak tűnő gondolatok természetesen nem egyeztethetők össze a kulturált Európával. De megengedhetetlen Európa közönyössége is az emberi jogaiban megsértett magyarsággal szemben. Talán lassan mégis elérkezik az az idő, amikor az ifjúság bizonyos hányada kilátástalan helyzetében rádöbbent arra, hogy a kereskedelmi televíziók éterében tündöklő celebpolitikusok, a show-műsorokban mindenhez értenek, de valójában tehetségtelenek és tehetetlenek. Uniós csatlakozásunk után azt kellett megtapasztalnunk, hogy a tőke szabad áramlásának gördülékeny megteremtésén, az állami és magántulajdon nem megfelelő kezekbe juttatásán kívül semmi nem érdekelte a demokrácia köntösébe bújt kapitalista Európát és posztkommunista politikai pribékjeit. Az általuk megteremtett adózási rendben kis- és középvállalkozóink – akik egyébként az államkasszába befizetett forintmillióikból tartanak el tömegeket – azt fontolgatják, hogy vállalkozásuk színhelyének egy élhetőbb világot választanak. De megnyugtató tény, hogy vannak még olyanok is, akik küzdenek és kitartanak, mert tudják, hogy kezükben az ország és gyerekeink sorsa. Tudják, hogy nem szabad feladniuk, mert különben idegen népek, idegen kultúrák rabszolgái lesznek. A nyugati kézben lévő multinacionális cégektől bizony felkopna a segélyből élők álla.
A kulturális elit szélesebb szegmensének árulásáról is beszélnünk kell: ezek az emberek elősegítették, hogy a jövő nemzedék szekere minél gyorsabban, fék nélkül rohanjon a globalizációnak nevezett sátáni mélységbe, új Bábelt építeni. A kereskedelemi csatornákon aberrált, erkölcstelen műsorokat követve, rengeteg ember abban a tudatban él, hogy ez a magyar kultúra meghatározó irányvonala. Egyesek már nem is hiszik el: létezik egy kultúra, ami a miénk. Ami sajátosan magyar, és ami magyarként sajátos. De a gatyaletolástól és bugyimutogatástól elhíresült műsorok fénykora talán leáldozóban van. Néhányan kezdenek ráébredni, hogy népviseleteinkre, néptáncainkra, népdalainkra büszkének kell lennünk, ősi mesterségeink tanulása nem szégyen. Az igazi magyar emberbe hiába próbálnak idegen kultúrát, idegen hitvallást beleverni, mert az – minden küzdelmek ellenére – megmarad magyarnak. Az elmúlt nyolc évben a karhatalmista, szégyentelen, hazug és erkölcstelen kormány is azt próbálta belemosni a fiatalok fejébe, hogy a nemzeti értékeink, kulturális jelképeink, népviseleteink, népzenénk, népköltészetünk az európai divatnak nem megfelelő, értéktelen. Mindent, ami nemzeti önazonosságunkat, összetartozásunkat és megmaradásunkat jelentheti, lefasisztáztak, leirredentáztak.
A magyar szép lesz majd akkor, amikor népviseletünkben járva, az embereknek nem a kérdés, hanem a megállapítás hangzik el a szájából: kalotaszegi, gyimesi, dunántúli, hortobágyi, csikós stb. Amikor az éteren át nem mindig idegen világrészekről hozott dallamok üvöltenek a magyar éjszakába, hanem nemzeti dalaink. Amikor az iskolában nem olyan szerzőket tanítanak majd, akiknek nemzetárulása, aberráltsága úgy köszön vissza a sorokból, mintha az valami fenséges példa lenne a magyar ifjúságnak. Amikor a tehetetlen és családjukon segíteni képtelen szülők rádöbbennek arra, hogy a megélhetés zálogát jelentő pénz nem a postás táskájában terem. Ekkor csillan fel a remény, hogy a magyar név ismét szép lesz. Szép lesz, mert szakmailag hozzáértő, keresztényi erkölcsöket követő és nemzetileg elhivatott új államalapító kormány, az ifjúság szellemi éhségének kielégítésével, illetve jövője biztonságának reményével az igaztalanokat lesöpörheti a politikai palettáról.

Bencze Attila, költő, újságíró, a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholy elnöke, a Határ Menti Kulturális Civil Polgári Kör ügyvezető alelnöke

Magyar Hírlap 2009. szeptember 1.

Olvass tovább…