Előszó Szalkári István kötetéhez

Szalkári István verseinek többségét egy úgynevezett szerelmi-morálérzet-boncolgatás hatja át, és amely természeti megszemélyesítésként is felbukkan néhány versben. A szerző az olvasót a szerelem terén a több periféria-felismerés völgyeibe és lankáiba is elviszi.
Gondolok itt a mély szerelem (ha úgy tetszik gondolati szinteken megvalósuló rejtett szexualitás), valamint a szeretetlenség morális, erkölcsi szinteken történő megvalósulására. A lírai felismerés az én felismerése: szembesülés a szerelemből fakadó bánatokkal és azonosulás az öröm frázisaival.
Szalkári István ezen síkon kreált versei teszik ki a kötet kétharmadát.
A fennmaradt lírai térbe pedig felsorakoznak, az élet igenlés miértjeire keresendő reális válaszhalmazok vagy konzekvenciák nélkül hagyott diskurzusok.
De ugyancsak ebbe a térbe helyezkedik el a tájleírás és a lázadás kreálta szövegalkotási fázis-verstömb is, amelyben a szerző, a polgári értékrend mellett teszi le a voksát és élesen megy szembe a liberális hegemóniákkal.
Az „tákolmány” élet kérdései néhol naturista, néhol szakrális szociográfiaként fogalmazódnak meg a műben, és a „könnyekben égő” jövőbe csúcsosodnak ki. Viszont ez a szerző múltból hozott tapasztalatainak védekező mechanizmusa.
De hogy ezt jobban megértsük el kell olvasnunk ezeket a verseket.