Bencze Attila: Nem vagyok én bozgor

Az Almási barlangnál ültünk és a közel fél méteresre csapó lángokba bámultunk. Egy kicsit melankóliásan és álmosan. S ahogy székelyhez illik, vagy szóltunk, vagy nem. Tette ezt a jó erdélyi szőttes pálinka, s a hely szelleme, melynek nyugalmát a minket körülvevő égbekaroló hegyek őrizték.

Az úgy történt, hogy… Szokta kezdeni Jani komám. S kezdte most is. S ilyenkor elfelejti a körülötte lévő embereket és teljes átéléssel, mintha éppen ebben az áldott szent pillanatba csapna belé Isten tüzes nyila s repíteni vissza abba a meseországba, amiről éppen beszélni szeretne.

Nos. Az úgy történt, hogy éppen besorozták katonának, s a „kolonel” (ez az oláh katonaságnál valami fuss ki, öblítsd ki) úgy határozott, hogy leviszik Bukarest mellé katonának. Na de szegény Jani komámnak nem igazán fűlött hozzá a foga, hogy bevigyék a „Regátba” (A valódi Románia, valahol a Kárpátokon, az ezer éves magyar határon túl), hogy majd az a sok retkes lábú büdös moldvai román, majd „lebozgorozza” (bozgor egy kifejezés a hazátlanra).

Úgy döntött - hogy üsse kutya -, ő akkor se megy, ha nekiadják az egész román kompániát (Romániában katonai hadosztály, a magyar szinonimaszótár szerint pedig: asztaltársaság, banda, galeri, bagázs, bűnszövetkezet, horda, brancs). De akárhogy is kötötte az ebet a karóhoz, csak katonai orvos csak nem akart neki hinni, hogy ilyen meg olyan baja van. Hiába mondta, hogy krónikus tüdőbeteg, kihagy a szíve, amikor fegyvert kell viselni biceg a bal lábára s a kisujjában a törés óta van egy görbeség – a kolonel csak nem engedett a huszonegyből.

Hát úgy történt, hogy besorozták katonának. Meg is tartották a búcsúztatót. Elbúcsúzott a komáitól s Mariskától, a menyasszonyától - akinek hátrahagyta, hogy úgy merjen más legények után kajtatni, ne legyen baj belőle. Mert jól ismertük mi a Jánost s tudtuk azt, hogy igencsak heves hőmérsékletű legény. Szóval megmondta Mariskának, hogy ha netalán valamelyik legény koslatni mer utána, csak annyit mondjon neki: Jani azt üzeni hogy bicska elé s bendő loccs.

Na s ezzel vette a bőröndjét - amibe az anyja szalonnát, kenyeret, hagymát s valami tisztálkodási szereket pakolt -, s a regát felé vette az útját. Még a kapuba megjegyezte: - Mondtam magának édesanyám, hogy ne pakoljon nekem annyi mindent, mert egy hét múlva itthon leszek. S azzal elment.

A vonat egy végeláthatatlan pusztán vitt keresztül, ahol a kutyák szabadon tekeregtek a sínek mentén s disznók a tehén trágyából összeeszkábált házak udvarán, láncra kötve üvöltöttek a kíntól. Egy darabig csodálkozott ezen a neandervölgyi kulturáltságú tájon, majd beleálmosodott a vonat zakatolásába és elaludt.

Azon vette észre magát, hogy egy tagbaszakadt, barna bőrű katonaruhás ember veregeti a vállát, s valamit ugat neki. Nem igazán értette ezt a másik furcsa nyelvet, de azért a jelekből csak ki silabizálta, hogy az út feltehetően eddig tartott. Így hát felkapta a bőröndöt és elindult a sötétképű ember után, aki a vonatból leszállva egy nagyot krákogott és az orrából lehúzva a dudvát, a teljes tartalmat a járdára köpte.

Nemsokára beértek a kaszárnyába, ahol a mutogatásnak köszönhetően János hamar megtalálta a helyét, hogy melyik sorba kell állnia, majd egy istállóhoz hasonló épületbe vezényelték őket. Amikor beléptek a verandára nosztalgikus érzése támadt. Mintha otthon a disznópajta eresze alatt állnának. Kémlelte az alacsony épületet, amikor két furcsa szó ütötte meg a fülét: Nági Jánosz. Körülnézett és odafordult a tagbaszakadt emberhez. Csak akkor vette észre, hogy itt a többsége sötétebb bőrű, mint ahogy az fehér emberhez illik. Egy kicsit elmélázott ezen. Arra kapott észbe ismét, amikor a nevét harsogta a tőle 5 méterre álló monstrum.

- Nági Jánosz.

- Az még rendben van, hogy Jánosz. De Nági az anyád, jegyezte meg – dörmögte az orra alatt Jani.

- Ce spui (Mit mondtál)? – kérdezett vissza a három csillagot viselő ordibáló figura.

- Nu (Nem). – Válaszolta János s azzal úgy tett mintha az előbb csak annyit mondott volna, hogy jó napot.

- Nági Jánosz. Camera 5 (5. szoba).

János nagyon örült annak, hogy legalább ezt a két szót megtanulta és végre elsunnyoghat ez az utálatos és számára kibírhatatlan figura látószögéből. Ahogy benyitott az 5-ös szobába, valami orrfacsaró bűz csapta szembe. Kicsit össze is gyűlt a nyál a szájában és érzett némi késztetést arra, hogy jól kihányja magát, de aztán erőt vett magán és mégsem tette meg. Ahogy körbenézett a szobában csak szétszórt zoknit és ruhákat látott.