Nagyító alatt a kultúra

Szép lassan, sorjában fogjuk elmesélni; majd meglátjuk, mi történik, miközben írok."
Az indító mondat nem tőlem való, hanem Julio Cortázar Nagyítás című elbeszéléséből, melynek alapján forgatta 1966-ban remek filmjét, a filmtörténet sokat vitatott alkotását, a Nagyítást Michelangelo Antonioni.
Cortázar az elbeszélés már-már áthidalhatatlan nehézségeivel, míg Antonioni a világ megismerhetőségével (vagy megismerhetetlenségével) foglalkozott.
A magyar kultúrközeg a filmes változatot ismeri inkább.
A főszereplő fotós a parkba indul témát keresni. Felfigyel egy fiatal nőre meg egy idős úrra, és fényképezni kezdi őket. A nő élénken tiltakozik, ám Thomas, a főhős megtagadja, hogy átadja neki a filmtekercset. A nő még a lakására is utánamegy, s csak egy másik filmtekercs átadásával sikerűl végűl megszabadulni tőle. A fotós ezek után hozzáfog a rejtélyes anyag előhívásához. Nagyítást készít a képről, melyen felfedez egy pisztolyt tartó kezet a bokrok között, sőt a bokor alatt immár egy holttestet is látni vél. Visszatér a parkba, és valóban ott találja a tetemet: azé a férfié, aki délután a fiatal nővel volt. Hazatérve Thomas feldúlva találja lakását: a képek eltűntek. Bizonyíték híján azonban senki nem hisz neki.
A sokat tárgyalt kérdés, hogy a művészet, a kultúra hozzásegít-e bennűnket a valóság (s benne mi magunk) jobb megismeréséhez, azóta is számtalan választ szűlt, de egyik sem volt igazán megnyugtató és kielégítő. Talán egyike ez azoknak a kérdéseknek, amelyek valójában nem is igénylik, hogy legyen rájuk felelet. A Cortázar–Antonioni tandem mindenesetre megajándékozott bennűnket egy makacs illúzióval: hogy a világ megértésére módunk van egyéni erőfeszítéseket tenni. Ennek eszköze pedig a nagyítás, akár több menetben is: amikor az idill mögött, a bokrok közűl előkerűl egy kikandikáló pisztoly, netán egy temetetlen holttest is.
Ha nem ötven, csupán húsz évre tekintűnk vissza, hasonló illúziókra bukkanunk. Az akkori rendszerváltó várakozások nem csupán a kollektív vágy titokzatos tárgyához, a piacgazdasághoz fűztek vérmes reményeket, de a kultúra demokratizálásához is. A realitás ebben is, abban is merőben másnak bizonyult. A kapitalizmus nem lett jobb és igazságosabb, mióta átmenetileg – úgy két emberöltőre – letértűnk az útjáról; s a kultúra ágyásai sem hajtottak szebb és szagosabb virágokat, miután lekapták fölűlűk a diktatúra melegházát.
A diktatúrát azért éreztűk fojtogatónak, mert ravaszdi álliberalizmusa mögött a kizárólagosság igénye rejtőzött. Az aczéli kánon – kusza és kiismerhetetlen szabályok szerint – hagyta lélegezni a kultúrát, de gyökerestűl kitépte a kultúrákat. Korlátozott pluralizmusa hazugságra épűlt, a „húzd meg – ereszd meg”, illetve az „oszd meg és uralkodj” évezredes tanításait sátáni módon alkalmazva. Ha akartuk, ha nem, az ördög nyála összekent bennűnket.
Ami utána következett, az minden várakozást alulmúlt. Fájó volt persze a melegház hiánya is, miközben bajosan szűlettek új mecénások; ám sokkal fájóbb az értékrelativizmus, amelyet a beköszöntő szabadság hozományaként kaptunk. Ráadásul a rendszerváltó kultúrelit is pártokra szakadt: megtanulhattuk, hogy a kultúra – amely definíció szerint egy és oszthatatlan – a gyakorlatban sok és osztható. A megosztottság azonban nem jelentett osztozást: a diktatúra rűhellt kirekesztő kánonját lassan, de biztosan felváltotta egy önmagát szabadelvűnek hirdető, de hasonlóképpen kirekesztő kánon.
Azóta eljutottunk a falig – vagy ha úgy tetszik, a bokorig, ahonnan titokzatos pisztolycsövek kandikálnak ki a kellően gondos nagyításokat követően. Még nem mondható ki, hogy elherdáltuk a bennűnket körűlvevő valóság megismerésének lehetőségét, de már jó úton vagyunk felé. A hovatovább egyeduralkodóvá vált kultúrafogalom megannyi részigazságot megfogalmaz, de olykor köszönőviszonyban sincs mindennapi tapasztalatainkkal. Elégtelenek a magyarázatok, vérszegények a közös mítoszok, a szubkultúrák nem állnak össze közös nemzeti – közép-európai, európai – kultúrává. Nem kéne ebbe belenyugodnunk: újabb és újabb nagyításra van szűkség.
A Nagyítás című film zárójelenetében pantomimesek jelennek meg, s teniszjátékot imitálnak. Eljátsszák, hogy egy túlűtés miatt a labda Thomas, a fotós lába elé esik, aki némi habozás után lehajol a nem létező labdáért, és visszadobja a játékosoknak. Egy frissen induló kulturális hetilapnak sem más a dolga, mint felvenni az eléje űtött teniszlabdát, de kimondani róla, ha virtuális. Ám ez a wimbledoni pantomimjáték megannyi újabb kérdést fogalmaz meg. Lehet-e egységes kultúrája egy kulturális értelemben következetesen, szisztematikusan szétzilált nemzetnek? Elmozdulhatunk-e a nyirkos faltól? Megmutatható-e a szivárvány színeiben pompázó kulturális pluralizmus a sáncait minden „betolakodó” ellen védő kizárólagosság ellenében? Van-e garancia arra, hogy nem ismét kizárólagosságok váltják egymást? Létezhet-e közös nyelv, közös agy, közös szív? Van-e esélye, hogy a XXI. század első évtizedének végén mindennemű hátsó gondolat nélkűl feltehessűk a kérdést: mi az ember, mi az európai, mi a magyar? S vajon győzzűk-e mindezt bölcsességgel, tűrelemmel, fixírrel és fotópapírral?
„De ha megint kérdéseket kezdek el föltenni, semmire sem megyek; jobb lesz, ha belefogok, talán maga az elbeszélés lesz a válasz, legalábbis valakinek, aki elolvassa.”