Ozsváth Sándor művelődéstörténész beszéde Győri László és Makoldi Sándor kiállításának megnyitóján

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt műpártoló közönség!

Egy kiállítás megnyitója ritkán szokott verset mondani. Hogy most mégis megtettem, az nem véletlen. Ady költeménye akár mottója is lehetne e kiállításnak, de mindenképp ihletője az egyik alkotásnak.

E röpülő időben Győri László szobrász- és Makoldi Sándor festőművész tárlata igencsak rendhagyó. Emlékezés, tisztelgés és figyelmeztetés egyben a magyarság Debrecenhez is kötődő, éppen 90 éve elhunyt nagy alkotóira és gondolkodóira: Ady Endrére, Csontváry Kosztka Tivadarra és Mednyánszky Lászlóra. A Hortobágy poétája, a Hortobágy és a Debreceni nagyvásár festője a mienk, itthon vannak hát Debrecenben!

Országosan is nagy év az Úr 2009. esztendeje, amolyan emlékezős-ünneplős év! Gondoljunk csak a félévezredes Kálvinra, vagy a mi 250 éve született Kazinczynkra, a 150 éves Benedek Elekre s az éppen 100 esztendős Radnótira! Az imént soroltakat megsüvegelik mindenütt, határainkon innen és túl. De ezt a hármat, Adyt, Csontváryt és Mednyánszkyt, haláluk 90. évfordulóján csak itt, Debrecenben idézik, méltatják s ünneplik. S ez nem véletlen, mert itt, a szabadság őrvárosában, szerves műveltségünk egyik őrhelyén bizony nagy dolgok születnek akkor, ha egy-két magyar összehajol! Ezen összehajolók meglett korú fiatalemberek: Makoldi Sándor és Győri László, meg a Magyarok Szövetsége képviseletében a főszervező, Mohácsi Gyula.

Figyelmeztető is ez a kiállítás, mint mondtam. Figyelmeztetés sorskérdéseinkre, közülük is a legfontosabbakra: Kik is vagyunk mi, magyarok, hol állunk, és hova tartunk? E kérdésekre a „hármak”, bő évszázada, szavakban és képekben adtak időtálló, példaértékű választ. (Ma e kérdéseket, különösen az elsőt, nem szokás, s nem is illik feltenni - még tán gondolkodni kezd rajta az elbutított magyar!)

Hol is vagyunk, s hová tartunk? Erre viszonylag egyszerű a válasz: Unióból az Unióba!

Aztán, mostanában mindig hídról szónokolnak „nagyjaink”, valamiféle hídszerepet szánnak nekünk, pedig már Ady Endre rámutatott: kompország vagyunk!

Most is az első kérdésre kéne tán előbb megfelelni, mint ahogyan a „hármak” tették volt. El kellene jutni előbb önmagunkhoz, végre haza kellene találni! Ady, Csontváry és Mednyánszky eljutottak ide: önmagunkhoz, magyarságunkhoz s hazataláltak. Ugyanúgy, mint a zenében Bartók és Kodály! Ugyanazt a formanyelvet találták meg ők is, s beszélték anyanyelvi szinten, ki-ki a maga műfajában. Így lettek óriások!
Ezt azonnal meglátták, és nagyra értékelték már a kortársak is. Csontváryról például így nyilatkozott Picasso: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül is van még festő ebben a században!” A Panaszfalat nézve meg így fordult Chagallhoz: „No mester, ezt még te sem tudnád így összehozni!”

Ady garabonciás volt, Csontváry táltos (Pap Gábor „szereposztásában”), Mednyánszky meg remete, vagy „szent ember” (ezt már én teszem hozzá). Így is éltek, s hittek önmagukban, küldetésükben!

Vegyük csak az utóbbit, Mednyánszkyt, az arisztokratát, kinek birtoka volt a fél Felvidék! Vagyonát elosztogatja a szegények között, Párizsban csavargók közt él. Végigjárja az első világháború poklait, Galíciától Szerbiáig, megsebesül, s nagy betegen, magányosan hal majd meg bécsi műtermében.
Már 65 éves, s mint harctéri rajzoló, a Kunstgruppe tagja, az olasz fronton, kint, a két lövészárok között rajzolja a halott katonákat, golyózáporban, az ellenséges csapatok tiszteletét is kivívva. Il Santo – suttogják az olasz bakák, a Szent, és nem emelnek rá fegyvert!

A Garabonciás, a Táltos és a Szent ember nyomában jár a két most kiállító művész. Szövetségesek, s szinte testvérek ők - 65 évével Győri László az idősebbik, Makoldi Sándor még „csak” 64 éves.

Műveik az élmény, a szemlélet és a kifejezés esztétikai hármasát tekintve is rokonságban vannak!
Győri 19 plasztikájának és Makoldi 14 festményének láthatóan legfontosabb élménye, élményköre a magyar hagyomány, annak is legmélyebb rétegei: a „jó pásztorok hagyatéka”, ősi műveltségünk, ősvallásunk, mondáink, meséink, az asztrálmitoszi örökség és a keleti filozófia. Ilyenek Győritől az Életfa, a Táltos, A lélek fája, a Lélekmadár és A Tao az út, Makolditól A kehely kitöltetése, a Tao-tó, vagy a három nagy kérdést feltevő Honnan jöttünk?, Kik, mi népe vagyunk? és a Hová megyünk?
Ezen élménykörhöz tartoznak szent állataink, a Csodaszarvas, a Fehér ló és a Turul. De mondáink-meséink Fehér lova Győrinél a hátán fekve, fájdalmában kapálódzik, szenvedi jelen sanyarú sorsát, szinte felkiáltójelként…
Ugyancsak ezen élménykörből valók őstörténetünk, történelmi múltunk mitikus alakjai: Hunor és Magor meg Nimród, az égi vadász Győritől, vagy a Jött éve csodáknak Makolditól.

Másik nagy meghatározó élményük az antikvitás és a keresztény kultúrkör! Makoldi Káronja, vagy Győri Stációja, Magyar Pietája és az Európa elveszejtése tanúskodik erről.

A harmadik kör a „hármak”, vagyis Ady, Csontváry és Mednyánszky rokonvilágát idézi. Ilyenek Makoldi képei közül az Ady-vers ihlette Krisztuskereszt, a csontvárys Istenfa, vagy a Mednyánszky emléke előtt tisztelgő Tavaszi áldozat.
Győri László A szent című kompozíciója pedig a 225 éve született Kőrösi-Csoma Sándornak állít emléket, annak a nagy tudósnak, kutatónak, őshazakeresőnek, akit a hazai hivatalosság szinte minden idei évfordulós megemlékezésből kihagyott.

Az itt látható szobrok és képek stílusegységét az organikus szemlélet biztosítja! Ez az organikus szemlélet jellemző a kiállítás megrendezésére, a művek térbeli elrendezésére is! A centrumot Győri Szentháromság kapuja jelenti, mely már makettként is kitűnő kompozíció, s megkapó látványt nyújt. Bizton remélhetjük, hogy a nemsokára Nádudvaron megvalósuló négy és fél méter magas változata igazi katarzis-élménye lesz majd e kapun átlépőknek!
Ha pedig képzeletben körré tágítjuk e négyszög alaprajzú teret, egyfajta magyar panteonban találjuk magunkat, hol Győri istenszobrait Makoldi-szentségek övezik.

Nemcsak a magam, de minden jelenlévő nevében is mondom:
Illesse köszönet a Magyarok Szövetségét e tárlat megrendezéséért, a Kelettervet pedig a képek, szobrok méltó befogadásáért. Megnyitónkkal Debrecen egyben új kiállítótermet is kapott! Áldás legyen rajta!

Befejezésül csak egy mondatot még, köszönetképp, az alkotókhoz:
Ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel, az Úr 2009. esztendejében, advent előestéjén, e képek és szobrok által üzenitek nékünk, hogy a Tejút Csillagösvényén, eleink Világfáján, az Égig-érő Fán ismét megérkezik hozzánk, mint ezer éve annyiszor, ismét megérkezik a Csodafiúszarvas, a Fényt Hozó, az Igével Teremtő, a Megváltó Krisztus Úr, kinek lába nyomán élet fakad, s ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel, ily „korszerűtlenül”, már-már a regösök csacska énekével üzenitek, hogy mi, a Csodaszarvas Népe még mindig vagyunk, megfogyatkozva bár, s hogy csüggedésre nincs okunk, s hogy reményteljes, újabb évezred vár reánk, mert nekünk nemcsak hitünk, de küldetésünk is van e világban, keresztényként és magyarként - ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel üzenik ezt képeitek és szobraitok.
Ámen!