Még annak idejében-danában 2007 júliusában az Irodalmi Jelen hasábjain megjelent alkotásom, aminek folytatását időszerűnek találtam. De addig is egy kis erdélyi (édes hazás) gondolat és lelki effektus vesz erőt rajtam, hiszen hazaugrok egy körre (literatisztikus előkészítői túrára), könyvbemutatók okán és ürügyén. A vers régi helye itt vagyon.
Prológus: Játssz a szóval szív szerint, száj szaván, ha szívszer int, szépen míg a véredény, hangja lesz a vérregény.1.És ott az elvem útra vitt.
Vizsgák között a kétlakit.
Játszottam senkik garmadát,
s alattam ott a két lapát.
Szeméttel együtt eldobott,
kezembe, nyomba’ két lapot
tuszkolva, vártam ritmusát,
teremteni egy rím csodát.
2.S szakadt a lélek égisze
(tavasszal, kéklő ég színe)
ropogva, zúgva álltam ott,
s tudásom engem felkapott.
Látott a szem hát sok csodát.
Cikkeket, álmot, irodát.
Irodatérben önmagam,
amíg csak senki, hontalan.
Jöttek a tiszta májusok.
Jóeszű Kriszták s árgusok,
tisztelve koptatott nevem.
S mégis csak egy hált el velem.
Szerettem elsőt, csók után,
ölébe bújva oly buján,
mint erdő közt a pirkadat,
mikor a fák közt átszakad.
Esténként, csontra koptatott,
amíg a kar elaltatott,
s nyugtatón, ajkán énekem.
Egy volt a bűne: hitt nekem.
Mígnem egy napon vétkezett,
s nevére szállt az ékezet.
Sáfárrá vált az ő neve.
Terhét a könny se mosta le.
Ekkor még úton álltam én,
s osztoztam tolvajpecsenyén,
mit néha-néha kihozott
a kemény szesz, a nő, a drog.
Olykor a felhő fehér lovon,
szédített át a sikátoron.
Zsebmetsző késsel, két kezén
éhség szolgája voltam én.
Ha átölelt néha por öröm,
báránnyá lett farkasköröm,
nem éreztem, hogy véredény,
hogy könnyezik, csak néztem én.
Megleltem Ildit akkor ott,
együtt hálni egy fél napot.
Utána fél év lett talán,
mikor ott húztuk asztalán.
Teste volt ott a templomunk,
s ha kell, ha nem imádkozunk,
ez volt a hit s ő hitte ezt,
amíg csak itta ott a szeszt.