Bencze Attila - A turul I. (regényrészlet)

Kedves olvasók egy regényrészletet szeretnék megosztani önökkel. Egy olyan regényrészletet, amelynek megírásának itt Pannonföldön fogtam neki, és amelynek kidolgozása illetve írása jelen pillanatban is folyik. Nézzék el nekem, hogy a javítatlan, cenzúrázatlan példány egy részletét osztom meg önökkel, de sajnálatos módon ez idáig a rengeteg munka mellett nem adódott alkalom rá, hogy cenzort és korrektort keressek.

És valahonnan a messze felderengő homályából az égboltra emelkedett sas szárnyainak verdesése játszadozott a napfény csodálatos és millió színben játszó sugaraival. És akkor valahol a mélyben megszólalt a lélekharang, hogy menni kéne. Menni messze a hegyek közé. Felszántani a tarlón maradt földeket és megöntözni a valamikor ezer színben pompázott virágágyásokat. Mert ott valahol a messzi távolt úgy ellepték a bűn és a szenny pokoli mocsarai, mint ahogy legvéresebb háborúk után pusztít a dögvész. A kegyetlen fekély, mely ragályként vándorol faluról falura és megmérgezi az emberek tudatát, megmérgezi az emberek életét, és megmérgezi azt az összetartó egységet, amit atyáinkon keresztül őseinktől kaptunk hagyatékul. De mi képtelenek vagyunk a megérzésére. Képtelen vagyunk arra, hogy amit az Isten az ő jó szándéka és jó akarata által kiosztott nekünk, hogy azt megbecsüljük, és értékelni tudjuk. Mert a föld, melynek gyermekei hűtlenek lesznek annak magvaihoz, már csírájában elfojtódik.
Hát ott keringett a méltán szárnyaszegett, sas valahol a hegyek felől érkezve. Az alföld legében várta a pillanatot, amikor a nagyváros zegzugos utcáiban, felverheti fészkét, és tanítója lehet annak a földnek, amely évszázadok óta a bűn, a szenny és a fertő melegágya. Várta a pillanatot, amikor ebben a bűnös városban, szárnyát kibontva, szembeszállhat a legádázabb széllel.
De most csak szárnyalt szabadon az alföld, párhuzamosan megrajzolt folyói fölött. Érezte a pillanatnak lélekemelő gyönyörűségét. Néha rácsapott a dús és minden jóval megáldott legelőkre. Azokra a földekre, melynek gyümölcsét már rég azok az emberik szedik, akiknek azt Isten ajándékozta a földnek eme részén megtermő javait. A föld urai már rég idegen csőszök, kiknek kezében a sátán fegyvere durran el kegyetlen erővel, megperzselve a megcélzott áldozat ártatlan testét és lelkét. Csőszök, akik a béke követeiként érkeztek a földre, majd abban a csendben, ahol látták semmi dolguk nincs, megteremtették a békétlenséget, hogy ez által felügyelni, zsarolni és fenyegetni tudják annak termelőit.
De a sas szabadon és félelem nélkül szárnyalt a légben, mert tudta, hogy a bűnösök legjobban a büntetéstől félnek. A legnagyobb büntetéstől, amit valahol az égi fényességen túl, a lélek kapuja előtt osztanak ki és visznek végbe mindazokon, akik kárhozatára és kárára voltak annak a földnek, amit a teremtő azért ajándékozott teremtettjének, hogy meglelhesse benne a megváltást és a boldogságot.