Zsédely Tibor versei (Véna Antológia 2009 - irodalmi pályázat)

Boldogtalanság...

Ismét lantot ragadtam,
Mert elragadt a fertő.
Nem segíthet senki most,
Csak a sűrű sötét erdő.

Mit tettem már megint?!?
Nem látok a haragtól.
Csak kucorodom a sarokban,
S megijedek magamtól.

Az emberek nem ismernek,
Csak kívülről látnak.
Hogy milyen vagyok valójában?
Megmutatom a világnak.

Mindenkitől tartózkodtam,
S mindenkitől féltem.
Megkötötték kezeimet,
Pedig sosem kértem.

Soraim most üresek,
Nincs ki mellém áll.
Megnézheti bárki lelkem,
Ott is ürességet talál.

Szeretném ha nekem is,
Kijutna egy kívánság.
Mi mindenkinek természetes,
Nekem mégis kiváltság.

Nem nagy kívánság ez,
Nem, csupán csak ennyi.
Mint mindenki más én is,
Boldog szeretnék lenni.

Remény

Már hálót sző a reggeli pirkadat,
de nem tudok aludni míg látom arcodat.
Mióta megláttalak pillantásod kísért.

Úgy érzem, sok hűhó semmiért.
Mikor rád gondolok az idő elszalad,
végtelennek tűnik minden pillanat.

Nincs előttem más, csak idő és tér,
mindent megtennék szerelmedért.
Karikás ostorral csapkodod szívemet,
Ez az a dolog, mi engem megihletett.

Minden nap látlak,
pedig nem vagy az enyém.
Mégsem mondom hogy útállak,
mert van még remény.

Gomolyfelhő...

Gomolyfelhő most a lelkem,
Nem fogok már melléd állni.
Sós könnyeim közepette,
Nem tudok már tisztán látni.

Távolodásod érzem,
Régi szerelmünk kihűlni látszik.
Nem maradtunk mások,
Csak két gyermek ki egymással játszik.

Eszembe jutott minden szép,
S minden jó mit adtál nékem.
Eszembe jutott milyen volt,
Mikor bármit megtettél értem.

Mindig volt rám időd,
Mert szakítottál, bármi áron!
Mondtad érted élek, s halok,
Te vagy létem, s boldogságom.

Hová tűnt a régi tűz?
Melynek parázsa már-már égetett.
Mely áldozatokat követelt,
Két emberi életet.

Miért mondtad szeretlek?
Ily szavakkal nem dobálunk.
Csalódni fogok ha megélem,
Mikor egymásnak már háttal állunk.

Gomolyfelhő most a lelkem,
Nem fogok már melléd állni.
Sós könnyeim közepette,
Nem tudok már tisztán látni.