Lírácska, Lővei, lányok és pia

A Csokonai Ház, amelyben a Csokonai Vitéz Mihály „Élet-fa” Közhasznú Alapítvány mellett kávézó és dohánybolt működik - ilyenkor jönnek az ötletek, hogy a székelyudvarhelyi Korzó Polgári Kávézóban talán létre lehetne hozni egy hasonló közhasznú alapítványt, esetleg Nyírő József, Tamási Áron vagy Orbán Balázs néven - melegséggel tölti be a betonpanel-pláza körüli teret.

A plexid-fólia világból örökölt, fel-le tekerhető födém alatt kényelmes székek illetve asztalok sorakoznak rendezetten és e rendezettség csalogató, léleknyugtató hatása majdnem mindennap odahúz, majd odaragaszt a kikért kávéscsésze kávéaromájú magányához (betölthetetlen „fusztráltságom” – a cicik és az ajkak néha rajtam nem elég nagyok - univerzális kielégítése következményeként még a csésze is kívánatos).

Rágörnyedek a hófehér papírmezőre és nekifogok a betűk megtermékenyítéséhez, mégpedig úgy, hogy kiszolgáltassam a női emancipáció, eltitkolt de fegyverként használt, siváran hagyott tölténytárainak boszorkánykonyhán kifőzött vegyszerét. (Olvasd el még egyszer, mert ez a nők legényfogó titka).

A női nem határozott, igen tudatát próbálom megfogalmazni, ezen a Csokonai szagú, sejtető fényekkel felvértezett, kellemes kis helyen, ahol egy idő után a szemnek is unalmas a kavargó ember és autótömeg látványa.

Már nem érdekelnek a nyitott könyv arcok, a mások gondolatai és a találgatások arról, hogy ki merre tart. Csak Gali Laci bátyám szavaira kapom fel a fejem – mert tudom, hogy ő kiszúrja, mert mindig kiszúrja – a merevedést okozó, bátor női rongyokat, amikben elbillegnek előttünk a pénzhajhász toprongyok.

„A cicik és az ajkak nem elég nagyok,
de bajomban is kívánatos vagyok,
ha jólét gondtalan zenéje cseng felém
gazdatested leszek. Kérlek légy enyém!”

Egy-két toprongy megbámulásakor, megpróbálom elképzelni a befogadó képességet, és az aktus közbeni arc színeváltozásait, melyeknek hatásai a lelken keresztül a testben lelnek önmagukra. Egyébként egy nővel való sikeres együttműködéshez, erre a látványra óriási szükségem van.

Ülök a kivilágított, utcára nyíló emlékház teraszán és felugrok Parnasszusomra, hogy tettekben is a átvegyem a hajó irányítását. Előhúzom a táskámba lapuló, a megjelenő könyvemet népszerűsítő, önimádó mondatokkal teleszerkesztett, négyoldalas, helyesírásilag Oszkár-díjmentes kiadványt (a szerkesztő szerint a fonttal volt baj, pedig én úgy látom, hogy a forinttal) és beviszem, hogy Laci bácsi kezébe adjam az evezőt. Ezzel szeretnék manipulálni és tehetségtelen költőket pulálni (oláh, cigány szó: jelentése hímvesszővel irritálni).

Meglepetésemre ott ül Lővei Sándor barátom, költő és sorstárs, aki „A tolakodó hajnal” óta itt rekedt és most „Orgonaszó(val) keresi a szívedet”, hogy olvasd, megértsd és értékelt. Én értékelem az értékelendőt, de ahogy beszélni kezdünk azt is tudatom vele, hogy még inkább a kelendőt.

Megkapom az új könyvet, majd megegyezünk abba, hogy hamarosan felvesszük az elektronikus@kapcsolatot.is, hogy egy hamarosan szerkesztett irodalmi folyóiratban sikeresen együttműködhessünk.

Közbe megérkezik az őrangyalom és félrevonulunk, hogy az egyszer volt, hol nem volt klasszikus népmesei alapgondolat helyett, az „egyszer lesz, hol nem lesz, lesz egyszer egy verseskötet” című vígeposzt aposztrofáljuk (a francia szó magyarosított értelmében, pontot tegyünk a könyv végére), majd átsétálunk egy közeli pubba, hogy találkozzak intellektuális világ prominens és kontra személyiségeivel.

Letelepedünk egy egyetemi tanár szomszédságában (már a fene emlékszik a nevére) és kutatni kezdjük a magyar eredetiség erdélyi voltát, amelynek tudatában szerény tapasztalatom azt sugallja (és erre már inni kell), hogy míg Erdélybe hazátlan, addig itt csak a kis Román maradok.