Az új médiatörvény kapcsán egy vers jutott egyből az eszembe, amit egy videómegosztó portálon hallgattam végig, még a választások előtt, amikor dübörgött az MSZP kormány szekere. De ez a vers csak most lett igazán aktuális, így újból rákerestem. De sajnálatos módon, valamilyen oknál kifolyólag ezt eltávolították az összes videómegosztó portálról. Így marad az írás és az olvasás.

Reményik Sándor: Szól a cenzor

Szól a cenzor: Vétó; megtiltom ezt.
E hasáb üres marad és fehér!
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.

Szól a cenzor: Vétó; hatalmam nagy;
A semmiségbe vetlek vissza én!
S a fehér lapról láthatatlan sorokban
Feltámad az elítélt költemény.

Szól a cenzor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked!
S szól az Ige: én öröktől vagyok
S nem érintenek halálok, születések!

Szól a cenzor: Ez férfimunka volt,
Ma nem olvasta senki e lapot!
S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram,
Látatlanul mindenki olvasott!

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Trianon sebeit az idő bekötözte,

de a vér átüt még mindig a sebeken.

Idegenek özönlöttek be a földre,

ki fegyverrel érkezett, ki fegyvertelen.

Aki fegyverrel jött, azt fogta a fegyver,

aki fegyvertelenül, azt befogadtuk,

fedéllel, földdel, szeretettel,

nem néztük, ki volt az anyjuk, az apjuk.

Feledd el, jó magyar, jobb, ha feleded

hófödte hegyeid, kincses városaid -

még a fejfákról is letörölték a neved,

templomaidban más nyelven szólal a hit.

Mint gazda, kit ősi házából kivetettek,

s megjelennek a rablók, fosztogatók,

gyorsan leverik a címert s a keresztet,

s a magyarnak bottal osztanak útravalót,

szomorú szemmel néz vissza a gazda,

letérdel, megcsókolja ősei földjét,

aztán csak porát szívja, sarát dagasztja,

néhány régi írás, fakult kép az örökség.

Trianon sebeit az idő bekötözte,

de a vér átüt még mindig a sebeken.

Régi gazdaként lépek a magyar földre,

és szent szavait sohasem feledem.

Olvass tovább…

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Lassabban lovam, itt az egri vár.

Ez itt a vár

s ez itt egy börtöntöltelék

épp a rácsokat rázza ő:

30. ébresszétek a hadnagyot!

én rázom itt a várkaput:

itt Dobó István! én vagyok!

That's me.

Hahó, urak! Baj van a kaputelefonnal?

It's Dobó speaking. Yes, Dobó!

Tizenkét napja szabadultam.

Nekem már fáj a réti sas.

Néhány év tömlöc, ennyi volt,

és hallgattak a börtönőrök

40. s az éjben Jumurzsák dalolt -

borszarvú ballag át a réten,

rézsút emelve mérhetetlen lábát.

Holnapjait kutatva föl

megleli hajdanvolt világát

a borszarvú, vagyis a vinocérosz.

GERGŐNEK FEJÉT VETTÉK!

Sej-haj, mit hallok,

miket hall vénülő fülem?

Azt üzeni a várnagy úr:

50. megvédik maguk is a várat?

markotányosnők?! koldusok,

nyelvkereskedők, vámszedők,

prókátorok

és zsoldosok?

Így is jó, várvédő urak,

Nincs mostmár kitől félnetek;

egyiknek fejét vették,

másikat csak verték:

az, akit lefejeztek

60. nem jár többé már erre

s akit félholtra vertek:

elnyelik most a kertek.

Hm. hogy megvédik maguk a várat.

Szívemet beva-

halló, ki beszél? én beszélek?

öklét rázza a sírban Mátyás

beszél a félholt teliholdhoz

ki az, ki tisztán lát majd engem

és megvéd majd

70. és fel is oldoz?

Mézégető szeretnék lenni.

Fára mászom majd, mint a mókus;

erdei mézet égetek,

mohazöld nyírlombok közül

nézegetve a kék eget.

SZÍVEMET BEVARROM.

Vágj át, lovam, a vármezőn.

Vállamon pajzsom

és egy görbe ásó.

80. belenézek, mint rozsdamart tükörbe.

Távcső visz föl a messzi csillagokba.

Ásó visz le a közeli gödörbe.

Egyhelyben vágtat az egykori

várkapitány.

Áll még Eger. Sírgödröt ások.

Védjék tovább a Hegedűsök.

Védjék tovább a várat mások.

Forgách Ferenc emlékiratainak II. könyvében írja, hogy

Dobó és vezértársai az ostrom alatt a

következő törvényt hozták: "Ha valaki titkos

beszélgetést vagy tárgyalást folytatna, vagy

az

90. ellenségnek üzenetet küldene, akár

jót, akár rosszat, vagy a megadást csupán

csak említené is, halállal bűnhődjék. Ezek a

törvények pedig egyenként kötelezzék a vezért

és a közembert".) Felvetődik a kérdés (hor-

doz-e az áruló Hegedűs [tkp: Hegedős] had-

nagy említése anakronisztikus célzásokat, pl.

Hegedűs Andrásra, a Varsói Szerződést ma-

gyar részről aláíró s a szovjet csapatokat

1956-ban behívó miniszterelnökre?

A válasz nemleges. Szerző nagyon jól

tudja, hogy az árulók nem mindig és nem

szükségképpen viselik a Hegedűs nevet.

Hívhatják őket másképpen is, pl.*

100. (*nehezen kibetűzhető nevek a kéziratban)

(1995)

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Fekete-piros csütörtök

és vasárnap délután

- amikor kimenős a lány -,

fekete-piros fekete

táncot jár

a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.

Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány

fekete-piros fekete

táncot jár.

Kolozsvári telefonház,

száz az ablak, egyen sincs rács,

ki-bejár a világ rajta,

de azt senki sem láthatja.

Egy pár lány, két pár lány

fekete-piros fekete

táncot jár.

A magnó surrog így,

amikor hangtalan másol.

Sír a csizma, sír

a szédítő tánctól:

tatár öröm, magyar bánat,

megszöktették a rózsámat.

Ha megnyerte, hadd vigye!

Fekete-piros, fekete

táncot jár

a járda szöglete.

Mintha tutajon, billegőn,

járnák süllyedő háztetőn,

alámerülő szigeten,

úszó koporsófödelen.

Fejük fölött neon-ág,

csupa világ a világ!

Ecet ég a lámpában,

ecet ég a lám-pá-ban.

Anyám, anyám, édesanyám,

gondot mért nem viselsz reám.

Föl-föllobban

egy-egy dallam,

- amit talán csak én

a botfülű hallhatok,

akiben kézzel-lábbal

mutogatnak a dallamok, -

föl-föllobban

egy-egy dallam,

s mint a gyertya a huzatban

kialszik.

Szamos partján mandulafa

virágzik;

fekete-piros, fekete

táncot jár

a járda szöglete.

Körbe-körbe

majd pörögve

majd verődve

le a földre

föl az égre

szembenézve

sose félre:

egy pár lány, két pár lány

fekete-piros fekete

táncot kár.

Honnan járják, honnan hozták,

honnan e mozdulat-ország?

Szétlőtt várak piacáról,

csűrföldjéről, még a sátor

vagy a jurta

tüze mellől, röptette föl

a csípők, a csuklók, térdek

katapultja?

Vagy régebbről, húszezerből?

Még a nyelv előtti ködből

teremti újra - az ösztön?

Akár a szemek mandula-

metszését az anyaméh

szent laboratóriuma?

Honnan járják, honnan hozták?

Honnan e mozdulat-ország?

S milyen titkos adó-vevők

fogják, folyton sugározván,

az egyazon vér és velő

hullámhosszán?

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.

Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány

fekete-piros-fekete

táncot jár.

A magnó surrog így.

S amit ha visszajátszol?

Koporsó és Megváltó-jászol.

1972

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Az első nap arra volt jó,

hogy mindent elfelejtsek;

a második arra, hogy

mindenre emlékezzek.

S a harmadik nap esni kezdett a hó

és megszületett a sejtelem,

hogy mostmár mindig esni fog,

homlokodtól a szádig,

szádtól az ágyékodig,

végig a tested hosszán,

végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,

a telefonkagyló, ha fölemelem,

az elmosódó gyerekkori ég,

ha hátranézek.

Megrekedt fák és

megrekedt kazlak közt is

csak a hó kísértete kószál,

az elsötétített földeken megül,

a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már,

hogy nem leszek egyedül,

elkísér ez a hóesés,

ahova megyek,

leül mellém a vonatba,

átkel velem a tengeren,

füstölgő autógumik

s levegőtlen városok

éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen

s országot hódít nekem,

mert országot hódítani te akartál.

S ha már hazám se lesz,

mert nem lesz erőm vallani róla,

bezárkózom ebbe a havazásba,

mint aki fehér inget vesz föl,

fehér inget az utolsó napon.

Olvass tovább…

Lidérces szenvedéllyel vonult

fölöttem át a nyár-éjféli zápor.

Elégiákkal megrakott vonatok

csattognak úgy, ahogy

a tonnás mennydörgések gördültek tova.

Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni

s olyan volt ez a félnomád-félvad álom,

mint a szerelem veled.

Testem egész hosszában éreztem

a testedet az égből lezuhogni.

Egy-egy hátraforduló villám

tán alvajárónak látott.

Olvass tovább…

Ebben az átlátszó esőben

nagyon magányos lett az erdő.

Madarak torkában a lángot

elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak

a szomorúság jászolánál;

baljós tükröket rejt a hegyhát

s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél, most elaludnék

s nem gondolnék semmi örömre

sem a víz citera-szavára

sem ágyékod villámaira.

De felkönyökölök nyavalyámból

az elmúlásból felkönyökölök

s Téged látlak, egyetlen élőt

kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott

akárcsak egy boglyatüzet;

a nyár, mely olyan zaklató, mint

a szerelem, vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod Te

azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:

ha fölnézel, ragyog a Nap

s ki is nyílik, mint egy kapu.

Ezen át lépsz be újra hozzám

a vendégem és varázslóm vagy.

Eláll az eső szívverése

s a fű zöld parazsa fölizzik.

Olvass tovább…

Nem látok mást

csak a testedet látom

birodalomnyi hajadat

szélben és betegágyon;

nem ismerek mást, csak

amit te szerethetsz

amit a gyors napokból

magadhoz közelengedsz.

Üvegcserép a dombon

a sár fölé téged vetít

lekicsinyített égben jársz

sétáltatod a szemeid

madár- és felhő-forgalomban.

Sutább vagy, mint a Nagykörúton.

Rossz églakó lennél

s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik

vadmályva, mátrai gyom

kőfolyás, vízfolyás

parázna bazsalikom

földön fetrengő harangszó

nem amely szélbe temet.

Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat

s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekemvalóbb

nőneműbb test, nőneműbb mosoly

nomád maradtál, mint a szél

s nászéjszakázó kökénybokor;

ha meztéláb holnap fűre lépsz

bársonyos leszek belül

s mit bánom én, hogy a világ

szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra

mozdulnak már a jövendő romok.

Sötét szemüveget visel az ég is

mint a puccsista tábornokok

de ha golyókkal kell is együtthálnunk

ott leszel velem

ott virraszt majd a kezem

lüktető nyakereden.

Olvass tovább…

Neked írom ezt a suhanó verset

siess, ha tudsz

ne várd meg a holnapi estét.

Hetedik napja bámulom már

a döglött homokdombokat

ebből a kopár szállodából

s az unatkozó kis erdőt.

Óriás varjú eszi benne a havat.

Topog, cikákol, aztán elröpül

ferdén észak felé.

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem

szárnyra kapva.

Nem akarok már az órára nézni egyedül

a kenyérre, a késre

a test hirtelen támadt sötét krátereire.

Valami elfojthatatlan földi suhogás készül

a számmal újra megszólalni.

S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.

Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,

fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Olvass tovább…

Alvó kutyák feje a nehéz porban

s itt-ott szétszórva kövek

kidöntött fák és bazilika-árnyak:

Esztergom augusztus-éji töredékei.

Hazaérni én már csak itt érek haza.

Egy harang ballag velem

a dombok közé némán

mintha Isten bolondja volna.

Ling-leng a diófák közt

én meg mosolygok.

Minden porszem a házam népe

itt, s minden fűszál.

A kígyó is csak annyira fél tőlem

amennyire a teremtmények

félnek egymástól kezdet óta.

Egyszál gyufa és egyszál csillag

kivételes tüzében látom a kezem:

itthon van, ajtót nyit nekem

s oszlatja el az örök sötétséget.

Olvass tovább…

Elengednélek, visszahívnálak

nagy vízben vetnék neked ágyat

s fáradhatatlan tengerészed,

kezemmel körülhajóználak.

Amerre mennél, mennék utánad.

Nyár van, kiköltözöm az ég alá

szerelmed nomádjának:

süssön a Nap, mint a végzet

- egész testemmel égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad

s holnapi romlása a vágynak.

Darazsak golyózápora

luggatná át a koponyámat,

venné a világ véremet,

de én csak mosolygok,

mert látlak.

Elengednélek, visszahívnálak,

hangya-gyászmenet hömpölyög,

előle eltaszítanálak.

Porból fölszedve vizet adnék,

sebed kimosnám szavaimmal.

Melléd feküdnék, s a világot

elsötétíteném hajaddal.

Olvass tovább…