Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot, igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt. És elmosolyodott. Örült neked. Az Isten, már akkor hallotta az összes gyermekkori gügyögésedet;látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben, és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.

Isten tovább mosolygott, és szívesen nézett téged. Ő már akkor előre látta a durcás sértődéseidet, a toporzékolós kiabálásodat, a barátaid melletti kiállásodat, az első szerelmes pillantásodat...

Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és értette. És minden perced szépségéért előre lelkesedett. Az Isten jól megfigyelt téged. Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat. Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát, csigolyáid alakját és erejét. 

Ebben az ősrégi teremtő pillanatban, őszinte szeretetből teremtett neked egy pont a hátadhoz illő, keresztet. Amilyet senki másnak nem adott. Rád nézett az Isten, és tetszettél neki a kereszteddel. Örömmel látta, hogy mindaz amit alkotott jó. Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád, megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted. Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz, akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred. Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban megszeretett a kereszteddel együtt.

Olvass tovább…

Két cikken keresztül, két olyan ember könyvéről kapnak ismertetőt, akik pokoli történeteket írnak. Míg az egyi Vujity Tvtrko ezt prózában, addig a másik Bencze Attila versben írja meg a társadalom nyomorát.

Pokoli történetek - különkiadás

A Pokoli történetek segítségével eljuthatnak Vietnamba és Kambodzsába, megismerhetik a gyilkos mezők világát, ahol a koponyák ezrei és a szögesdrótok között mindig zöld a fű. Ezen a vidéken, egy elfelejtett magyar árvaházban élnek a magyar árvák. Történetük lebilincselően izgalmas, majd meglátják...
Aztán bemutatom önöknek az énekes lányt, aki a halállal dacolva csak egyet akart, énekelni, énekelni és énekelni, minden áron. Tartsanak velem a nyugat-afrikai Ghánába, pontosabban Accra-Adabrába is, ahol mézédes az ananász, és ahol egy bűbájos, koromfekete, ízig-vérig magyar ember, Feri bácsi az igazi sztár.
Megismerhetik egy édesanya történetét, aki mindig is könyvet akart írni, de sohasem sikerült neki. Aztán mégis megírta élete egyetlen könyvét - a saját kisgyermeke haláláról.
A huszonöt fejezet segítségével körbeutazhatják a földet Ciprustól Kolumbiáig, bepillantást nyerhetnek a pakisztáni hegyekben élő szemétevő gyerekek életébe, Las Vegas csillogóan titokzatos világába. Megtudhatják, hogyan lesz egy nyugdíjas bányászból vallási guru egy magyar nyomortelepen, és találkozhatnak az Aruba szigetén élő Sztálinnal is. Különös utazások voltak ezek, sok izgalmas, torokszorító vagy éppen mulatságos történettel, amelyek remélem, hogy méltók a különkiadáshoz.

Utolsó pokoli történetek

- Tvrtko észak-koreai küldetése igazi világszenzáció, hiszen a "kommunista mennyországba" a legritkább esetben engednek be idegeneket. Most mégis bepillantást nyerhetnek a világ legzártabb országának szigorúan őrzött titkaiba, a sokkoló hatású Rákosi Mátyás Magyar Kórház mindennapi életébe.
- Megismerhetik a Bobhercegnő torokszorítóan szép történetét, aki halálos betegségével harcolva jutott ki a téli olimpiára; miközben Amerika legendájává vált.
- A könyv bemutatja az AIDS gyermekeinek nyomorúságos életét. A kicsiket, akiket születésük után egyszerűen halálra ítéltek.
- Láthatják, hogyan dolgoznak a halálhamisítók, azok az orvosok; akik �meggyilkolják" a már halott embereket.
- Olvashatnak Máriáról, aki háromhetes nászútra Albániába utazott, aztán hatvan évig, haláláig nem térhetett haza onnan.
- Ez a könyv más, mint a sorozat korábbi kötetei, hiszen ezúttal a szerző saját pokoli történeteibe is betekintést enged.
- Megtudhatják Tvrtko legféltettebb titkait, mennyire rettegett, hogy beteg gyermeke születik csernobili utazása miatt, és azt is, mit érzett akkor, amikor menekülés közben átesett egy holttesten.

Olvass tovább…

2009. február 18-án szerdán este 9 órakor, életének 72. évében meghalt Balaskó Jenő. Temetése 2009. február 27-én délután fél kettőkor lesz a Rákoskeresztúri Új köztemetőben (Budapest, X. Kozma u. 8-10.).

„A szolgaságnak ilyen vége lészen
égett mezők lusta lova -
a rondák egymást etessék teljessé -
szemem nyomán ne tűnj tova”
(Balaskó Jenő – Az irigység a következő etap)

Mikor annak idején, kezembe vettem Balaskó Jenő száguldó szellemszőnyegének, részleteiben megformált és a sorok mögé elrejtett gondolathalmazainak versekből összekreált kötetét, arra gondoltam, hogy az emberek gondolati síkjai végtelenebbek a beláthatatlan időnél. A politikai szférán túl, a liberális és megmondó Jenő bátyám, mindig is tisztán látta és élte át a társadalom sanyargatott szegmensének létét és voltát. Egy olyan emberről beszélünk, akinek könyvei demonstratív célokat szolgáló szóróanyagok voltak, maga Göncz Árpád pályafutásában is.
A „Mosolyrapszódia” című kötete előszavában a következőket írja: "Vallom: minden magyarhoni polgár közeli testvérem, rendíthetetlenül velük vagyok. Mindenkivel. Én a hazát úgy szeretem, hogy a legárvább erdei ösvényen is úgy megyek végig, mintha a manhattani utcákat ölelném magamhoz, bár: mindegyiküknek más a dolga velem. Tegyék. Én immár mindent elviselek, ezért politikai ellenfeleimtől is elnézést kérek, ha olykor keményebben fogadtam rúgásaikat, mint amire számítottak. Mindenesetre többre becsülök egy lovagias ellenfelet, mint egy senkiházi elvbarátot. Tartós haragom senki ellen nincsen, de a naivitás bája kipusztult belőlem. Remélhető: gyermekeink nem értik majd, milyen kemény küzdelmekben teremtettük meg az áhított és örökösen eltaposott magyar szabadságot."
De 1994 után a lovagias ellenfelek száma csak csökkeni látszott, és Jenő bátyám bárhogy is vívta harcát, nem talált magának értő, lovagias ellenfelet a senkiházi elvbarátok szegmenséből.
Egy 2003-ban, hozzám címzett levélben a következőket írta: „Egyre jobban megfolytnak a semmiházi politikusok. A nép butul. Belefáradtam ebbe a teherbe és sokszor úgy érzem, nem akarok magyar lenni. Nem akarom szeretni a közönyöseket. De szeretni akarom, azt a földet, ami befogadott. Szeretni akarom az igaz magyar embert, és magyar akarok lenni.”
A Példás életút után, Jenő bátyám itt hagyta a földi árnyvilágot. Nekünk pedig maradt a remény, amivel bíztatott bennünket, s amiről ő talán már meg is bizonyosodott: "Bízom abban, hogy az Isten által részekre-kacagott világ, külön-rácsot tépő külön-kezeink, külön-börtönbe zárt szemeink végül is teljes egységet alkotnak - az Ő szívében. Ha erre figyelünk, értelmét veszíti az a rosszérzés, hogy miért is különbözünk egymástól olyan fájdalmasan."
A „Sírfelirat” című versének margójára írtam néhány sort, hogy megmaradjon neki az örökkévalóságba:

„Hamuvá tört hajad, tested.
És aki hord hű keresztet
az voltál te, egy mélymagyar
s most nagy, rusztikus kő takar.”

Jenő bátyám pihenése legyen csendes és emléke áldott. Mert eszme volt köztünk: egy eszmélet. Fájó szívvel búcsúzok tőled és továbbviszem utadat, hogy nyugodt szívvel pihenhess az égiek között.

Fájó szívvel: Bencze Attila

Olvass tovább…

Mélyen szeretett olvasóim. Karácsony Áldott szent ünnepén hadd kedveskedjek önöknek egy olyn verssel, aminek hallatára bizony-bizony a könnyektől elhomályosodott a szemem. Remélem, hogy mindannyiuké el fog.

Olvass tovább…

December 5-én a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazásra emlékeztünk Nagyváradon ahol az Erdélyi Magyar Ifjak meghívására alkalmam volt megtartani második verseskötetem első könyvbemutatóját.

A Mikulásvásár lázától függetlenül közel 150 ember jelent meg a Partiumi Keresztény Egyetem előadótermében, ahol többek között Ulveczky Lajosné – a Bárándi Általános Iskola igazgatónője, Váradiné Katona Irénke – a Bárándi Népfőiskola igazgatónője és Kiss Sándor polgármester is beszédet mondott.

Mindnyájan a szoros együttműködés témáját feszegetve arra próbáltunk rávilágítani, hogy a jelenlegi politikai cselekvések egyáltalán nem a nemzet érdekeit szolgálják. De ugyanakkor létezik, és léteznie kell, egy a gúnyhatáron átnyúló nemzeti összefogásnak.

Szó esett az eddigi történésekről és arról, hogy az első sorokban említett népszavazást követően egymásnak ugrasztották a Csonkamagyarország és az elszakított nemzetrészeket. Azóta lett a Csonkaországi tápos és az amúgy is románnak nevezett erdélyi 100 százalékosan románnak titulált, földjén hazátlannak (bozgornak) nevezett csemete.

Ha visszagondolunk a 2004. decemberi népszavazásra, rájövünk, hogy mennyire megtévesztették az amúgy is labilis, Mónika és Balázs showon csámcsogó, Barátok köztös víziókban szenvedő agymosott embereket.

Mert el kell árulnom, hogy keskeny e hazában elég sok az elsötétült agyú, a világról és környezetéről semmit nem tudó és semmit föl nem fogó ember. Az a szegmens, aki csak él, mint penész a mindennapi kenyérben és azt hiszi magáról, hogy hasznára van ennek a társadalomnak.

Ezeket az embereket, nem szabad bántani, mert nem tudják, mit cselekszenek. Csupán azon politikai szervezeteket, sajtóorgánumokat kell felelősségre vonni, akik nemet mondtak ama bizonyos gyászos napon.
És üzenem minden újságírónak, hogy tegye meg a megfelelő lépéseket és ne a magyarság agymosott részét tegye felelőssé, hanem a bűnösöket, az agymosókat. És tegye ezt azért, mert „bűnösök közt cinkos, aki néma”. És ne essenek abba a tévedésbe, hogy egy politikai játszmát utólag nem érdemes firtatni. A nemzet, a magyarság, a magyar emberek, a keresztényi hit és az erkölcs nem lehet a politikai színterek játékszere. Aki így gondolja az a magyarsággal, a magyar emberekkel és Istennel húz újat, Sátáni pályafutása útvesztőiben.
Mi magyarok pedig nyújtsunk segítő kezet egymásnak és bocsássunk meg az oktalanságnak, a agymosott többségi magyar társadalomnak, mert különben az ellenségeink (úgy külső mint belső) elérték céljukat. A Nagyváradi fórum témája az egymás felé történő kéznyújtás és az összefogás első lépéseiről szóltak.
Az előadások között a Bárándi Nyitnikék Citerazenekar odaadó játékával teremtett felfokozott hangulatot. Ezért köszönetemet szeretném kifejezni úgy a gyerekeknek, mint az őket szülőknek és tanároknak. Őszinte elismerésem nekik.

Megemlékeztek a szégyen napjáról

A Magyarországon négy évvel ezelőtt, december 5-én lezajlott, kettős állampolgárságról szóló népszavazás csúfos eredményére emlékeztek pénteken délután a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának dísztermében az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezetének tagjai.
A rendezvényre a magyarországi Báránd község elöljáróit és néhány polgárát hívták meg a szervezők. A megjelenteket Nagy József Barna, az EMI partiumi elnöke köszöntötte, majd Lovassy Cseh Tamás, az ifjúsági szervezet nagyváradi elnöke mondott beszédet, hangsúlyozva: 2004. december 5-e egyértelművé tette számunkra, ki van velünk és ki ellenünk. A gyalázatos eredményért nemcsak azok a vétkesek, akik direkt módon elkövették azt, hanem azok is, akik a háttérben hallgattak, és nem tettek semmit. Jövőnket dicsőséges történelmünkre alapozva tudjuk felépíteni. Tudják ezt ellenségeink is. Ezért van az, hogy Budapesten mindent elkövetnek a turul-szobor eltüntetéséért, hogy folyamatosan gyalázzák lobogóinkat, hogy a földdel teszik egyenlővé temetőinket, és ezért történhet az meg, hogy Nagyváradon – a tolerancia fellegvárának tartott városban – nem lehet méltó módon megemlékezni a háborúban elesett magyar hőseinkről, s ha valaki egy keresztet állít a harcban elesettekért, a kereszt másnapra eltűnik. Ez történelmi múltunk arculcsapása – fogalmazott az ifjú elnök.
A szónoklatok szüneteiben a bárándi Nyitnikék citerazenekar csodálatos előadásait hallgathatta meg a közönség. A gyermekciterások már nyolc éve muzsikálnak együtt. Péntek este megyeszékhelyünkön az általuk készített népviseletekben népdalokat játszottak és énekeltek, nagy sikert aratva a közönség körében.
Ulveczki Lajosné, a Bárándi Általános Iskola igazgatója beszédében kifejtette, hogy négy évvel ezelőtt, a népszavazás napján döbbent csend telepedett a Kárpát-medencére. Négy évvel ezelőtt szellemi, lelki katasztrófa áldozata lett nemzetünk. 2004. december 5-én volt egy esélyünk lezárni a nyolcvanéves rémálmot, de elszalasztottuk. Mégis sokan voltak azok – igaz, nem elegen –, akik igenis megvallották az elszakított magyar testvéreiknek, hogy velük szeretetközösségben vannak, s e szövetségük szent. Az igenlő honfitársak azt üzenik, ha e kölcsönös hűségben tovább erősítjük egymást, lesznek közös ünnepeink, találkozásaink, újjászületik nemzetünk.
Váradiné Katona Irénke, a Bárándi Népfőiskola igazgatója a mozgalom történetét mesélte el, és annak célkitűzéseiről ejtett néhány szót. Őt követte Bencze Attila költő, aki a jelenlévőknek bemutatta A lélek-inga-járata című verseskötetét, melyet a helyszínen meg lehetett vásárolni. A székelyudvarhelyi származású poéta 14 éves kora óta ír verseket, majd 2003-ban, rádöbbenve, hogy az irodalom eltávolodott az olvasóktól, néhány egyetemi tanárral és szerzővel karöltve létrehozta a Neotranszszilvanista Irodalmi Páholyt. Önmagát élő és fájó lelkiismeretnek tartja.
Legvégül Kiss Sándor, Báránd község polgármestere szólt az egybegyűltekhez: a jelenlegi magyarországi politikai elitet bírálta, amiért tönkretették az országot.
Nagy összefogásra van szükségünk, hogy a magyar nemzet pusztulását megállítsuk – mondta az elöljáró, majd jelképesen egy hatalmas házikenyeret adott át az EMI vezetőségének.
A rendezvény végén a bárándi Bánáthy Dániel szavalta el a Szózatot, majd a Székely himnusz közös eléneklésével zárult a műsor.

Létai Tibor
Reggeli Újság

Összefogásra buzdított az EMI

Nagyvárad- Pénteken 2004. december 5-re, a kettős állampolgárságról szóló népszavazásra emlékezett az Erdélyi Magyar Ifjak váradi szervezete. Báránd község (Magyarország) lakói voltak a vendégek.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának a dísztermét körülbelül félig megtöltő érdeklődőket Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) váradi szervezetének az elnökségi tagja köszöntötte. Kifejtette: a rendezvényükkel az Egy a haza-egy a nemzet gondolatát szeretnék erősíteni. Beszédében keményen bírálta a balliberális oldal képviselőit, "politikusféléknek" nevezve őket, és annak a meggyőződésének adva hangot, hogy tizenöt-húsz év múlva már senki sem fog emlékezni rájuk. Ezzel a véleménnyel teljes mértékben egyetértett Lovassy Cseh Tamás, a váradi EMI nemrégiben megválasztott új elnöke, aki többek közt azt állította a magyarországi szocialistákról és szabadelvűekről, hogy idegen szívűek és lelkűek, külföldi érdekeket szolgálnak, hazaárulók stb. Felszólalásában magyar összefogásra buzdított, és úgy vélte, hogy a dícső múltra támaszkodva folytatni kell a nemzetépítést.

Bárándi vendégek

Ulveczki Lajosné, a Bárándi Általános Iskola igazgatónője szerint 2004. december 5-i népszavazáskor a "Sátán tombolt". Megitélésében a "nem" voksok ellenére bízni kell abban, hogy a magyarságra szebb jövő vár. Váradiné Katona Irénke az általa vezetett Bárándi Népfőiskola történetéről és küldetéséről beszélt, a székely származású, jelenleg Bárándon élő BenczeAttila költő pedig aktuálpolitikai kérdésekről szólt. Kissé csapongó, személyes élményekkel fűszerezett előadásában Kiss Sándor fideszes bárándi polgármester élesen kritizálta az MSZP-t és az SZDSZ-t. A felszólalást követő taps arra engedett következtetni, hogy a jelenlevők helyeselték az elhangzottakat, sőt egy férfi azt is bekiabálta, hogy éljen Orbán Viktor. A rendezvényen a bárándi Nyitnikék citerazenekar is fellépett, egy községbeli fiatalember pedig felolvasta a Szózatot. Az összejövetel a Székely himnusz eléneklésével zárult.

Ciucur L. Antonius (ERDON)

Olvass tovább…

A Dalai Láma – polgári nevén: Tenzin Gyatso –, Tibet indiai száműzetésben élő vallási és politikai vezetője 2008. december 3–4. napjain látogatást tesz Brüsszelben, az Európai Parlamentben.

Rendkívüli érdeklődés által kísért látogatásának első napján – egyebek mellett – szűk körű találkozón vett részt az EP Tibeti Frakcióközi Bizottságának szervezésében. A meghitt hangulatú megbeszélésre elkísérte őt Samdong Rinpoche professzor, az emigráns tibeti kormány vezetője.

A Dalai Láma megnyitó tájékoztató beszédében beszámolt a márciusi zavargások véres elfojtását, valamint az idei pekingi nyári olimpiát követően kialakult tibeti helyzetről.

Mélységes csalódottságának adott hangot amiatt, hogy az olimpiát megelőző és az azt követő kétoldalú tárgyalások nyolcfordulós sorozata eredménytelenül végződött, és ezzel együtt Kína tovább fokozta az elnyomást és a terror uralmát országában. Az ilyenképpen kialakult, jelenlegi helyzet szinte reménytelen – mondotta a vallási vezető, aki ugyanakkor őszinte köszönetét fejezte ki támogatóinak, köztük is kiemelt módon az Európai Parlamentnek, illetve a fogadására egybegyülekezett EP-tibeti bizottság tagjainak.

Samdung Rinpoche az emigrációban élő tibetiek 2008. november 17-én tartott, dharamszalai tanácskozásáról nyújtott tájékoztatást, melyen a világ 19 országából összesen 560 küldött vett részt. A bámulatos összetartásról, kitartásról és önszervező erőről bizonyságot tevő tibeti „parlament” „a száműzött ország” függetlenedésének alternatívájával szemben, továbbra is a tibeti területi autonómia kivívása mellett foglalt állást, és ennek képviseletére – további – teljes felhatalmazásáról biztosította a Dalai Lámát, valamint saját – választott – emigráns kormányát. A képviseleti testület továbbá „száz százalékosan egyetértett az erőszakmentesség elvét illetően” a folytatódó küzdelemben.

A világszerte rendkívül népszerű Dalai Lámát az egybegyűltek nevében Thomas Mann EP-képviselő, az európai tibeti bizottság elnöke üdvözölte. Tájékoztatta a vendégeket arról, hogy december 3-án és 4-én az Európai Parlament mintegy négyszáz képviselője és munkatársa rendkívüli böjttel és imádsággal, valamint fehér sál jelképes viselésével juttatja kifejezésre a tibeti nép iránti elkötelezett támogatását.

Hozzászólásában Astrid Lulling luxemburgi EP-képviselőasszony az európai országok és az uniós intézmények „gyengeségét és gyávaságát” bírálta Tibet ügyében, példának okáért a pekingi nyári olimpia összefüggésében. Ugyanakkor egy tibeti EU-képviselet felállítását javasolta – támogatásképpen.

Tőkés László európai képviselő erdélyi egyházi emberként és az erdélyi magyarság képviselőjeként üdvözölte a Dalai Lámát. „Erdélyből jövök, arról a földről, ahol Kőrösi Csoma Sándor, a tibeti tudományosság megalapítója, az első tibeti-angol szótár megalkotója született. Szülőföldjéről, Székelyföldről, Románia „»Tibetjéből« érkezem, amely éppen úgy területi autonómiájáért küzd, miként Őszentséged országa” – mondotta. A püspök, a jelen lévő dél-tiroli, illetve olaszországi EP-képviselők támogatói szerepét is méltatva, Dél-Tirol modell-értékű autonómiáját állította a tibetivel párhuzamba. Befejezésképpen európai képviselőnk erdélyi magyarságunk szolidaritásáról biztosította a Dalai Lámát, és Remény és Valóság című könyvének angol nyelvű kiadását, valamint egy erdélyi látogatásra szóló meghívást is tartalmazó levelét nyújtotta át neki.

Zárószavaiban a tibeti emigráns kormány vezetője a Dalai Láma vezetésével folytatott szabadságküzdelem időszerű célkitűzéseit foglalta össze. Miként előbb a láma is, Samdong Rinpoche kiemelten szólt a tibeti ügy nemzetközi támogatóiról, akiknek részvételével jövőre egy világgyűlést terveznek, Európában.

Holnap délben a Dalai Láma az Európai Parlament plénumán fog beszédet mondani.

Brüsszel, 2008. december 3.

Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

Olvass tovább…

Szeretettel várjuk barátainkat, támogatóinkat a szokásos karácsonyváró ünnepi programunkra a Parajdi Sóbányába 2008. december 13-án.

A Szent Ferenc Alapítvány nagy családja nevében

Böjte Csaba ofm

Olvass tovább…

Önmagamról pár mondatban
1981. november 17-én születtem Székelyudvarhelyen. Másfél éves koromban a sors fintora megmutatta a pokol kegyetlen útját. Az apa és anya melletti árvaságot. A magára hagyott, mindig reménykedő és síró szívet. A megaláztatás és megalázottság tüskés virágait. A nyomort.
Miután édesanyámat prostitúcióért bezárták, nagyszüleimhez kerültem Székelybágyba. Igazi paraszti családba, ahol nem sűrű vendég volt az alkoholizmusba fullasztott életű apám. A gyerekkor örömeire emlékezni lehet, a bánatára pedig fájni. Én a harmadik középutat választom: hallgatok. Egyszóval nem volt gyerekkorom. Csak a vers, a versírás, az irodalom, az irodalomolvasás volt, mi kizökkentett melankolikus valómból.
Nagytatám agyvérzése után, 14 éves koromba (míg más diáknak) én hajléktalannak mentem a városba, Székelyudvarhelyre. Nyomorúságomban: porban, pinceszagban, utcán csak a versírás maradt örök társam. Ő emelt fel és tartott bennem lelket addig, amíg elvégeztem iskoláimat. Szegényesen, de emberesen. A vers volt vigaszom és vigasztalóm. A sorok leírása elfojtotta az éhség érzetet. A rímek váltakozása elüldözte fájdalmaimat, míg jambusok, daktilusok és anapesztusok nyugtatták meg az át nem aludt éjszakák fáradságától felborzolt idegrendszeremet.
Volt idő mikor azt hittem beledöglök. De mindig jött egy vers. Mindig egy újabb vers. Így született az élet, az életmű. Szegényesen a szegénységben. De mindez a szegénység mégis emberi mivoltra talált. Nem filozofikusan magasröptű tudományok verseit szültem (és rájöttem nem is szeretném), hanem az emberit.
Olyan verseket, amik közel vannak a minden nap robotjában megfáradt ember szívéhez. Olyan verseket, amik nem önmagamnak, hanem nektek (a társadalom legértékesebb embereinek) szólnak. Nektek ti kihasznált, átvert és mégis küzdő emberek. Nektek becsület bajnokai.
És írok. És lázadok. Hivatásom, hitvallásom nem enged hallgatni és én (re)konstruálom, mindazt az igazságtalanságot, melyet a nemzet nyakába akasztanak, mert az igazságtalanságnak is meg kell legyenek a látói és a kommentátorai.
Nem vagyok én több senkinél. Csak az vagyok, ami minden ember. Élő és fájó lelkiismeret. Egy ember, aki úgy tudja megírni az emberiség és a lélek nyomorát, hogy könnyes lesz tőle a szem. Hát a könnyező emberekért alkotok és értük folytatom a megkezdett munkát. Nem érdekelnek az irodalmi rokoni baráti társaságok. Engem csak egy dolog érdekel csupán.
Meglátni a nyomort és megírni azt. Emberként élni és embernek maradni. Szeretni téged, őt, titeket, őket, hogy te is szerethess engem és minket. Megfogni, egymás kezét és nem engedni, mert szükségünk van egymásra. Apának a fiúra. Szomszédnak a szomszédra. Rokonnak rokonra. Falutársnak falutársra. Embernek az emberre.
A megjelent „lélek-inga-járata” című verseskötetem lelkisége is ezt a lelkiséget adja majd nektek. Receptet kaptok szeretetre, szerelemre és vágyra. Forgassátok hát kedvetekre.

A könyv megrendelhető 900 Ft (14,5 RON) + szállítási költség áron
a 003-630-406-8169-es telefonszámon
vagy a benczeattila@yahoo.com e-mail címen.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Mindenkinek vannak világmegváltó gondolatai. Hajnalba, a másfél órás alvás után, csipatörlés apropóján, arra gondoltam, hogy ma kultusz kultúrát kreálok, azokból a gondolatokból, amik még ott lebegnek az éjszakai „égszakadás földindulás” vagy a „kulináris” illetve „G(köz)pontosított” félálomhomályban.

Közbe rájövök, hogy a próza sokkal inkább fekszi gyomromat, mint a rím be-léckerítésezett versmente. És azon kezdek el filozofálni, hogy drámát, komédiát vagy vígeposzt akasszak az olvasó nyakába, vagy esetleg átvegyem Murányi Sándor Olivér barátom „Székely Cowboy Betyár” szinopszisát Pannonföld Kálvinista Rómájának dzsentrijeként.

Közbe arra is gondolok, hogy megírom Joanne Kathleen Rowling, Harry Potterének magyaros változatát, ihletet merítve a silány kultúrájú britek mit-tosz (bisz-basz) világából, ha már a kedves írónőnek volt erkölcsi egyenlege kidolgozni a magyar mondavilág legszebb gyöngyszemeit. Ellopta a bölcsek kövét!

Új hajnal hasad. Előre látom, hogy a napkorong késői villogásában belevetem magam Magyarhun közel 800 éves (fő)városának főterébe (Kétszer hun volt fő? Először 1849 januárjában lett az ország fővárosa, és vált, Kossuth szavaival élve a „magyar szabadság őrvárosává”. A II. világháborúban rövid időre másodszor is az ország fővárosa lett.), hogy szocializálódjak a majdnem polisz (ókori görög kifejezésből származó szó, jelentése állam, városállam) forgatagában.

Kimegyek az ihletmezőre gyümölcsöt gyűjteni az ihlet kaptafára. De az is lehet, hogy összefutok egy-két önjelölt kultur- antropológussal, akik funkcionális analfabétaként az írás tudományara tanítana. Ilyenkor mindig azzal hergelem magam, hogy ebből már nem lesz literatisztikus kaptafa és jobb lenne, hogyha mindenki maradna annál a fánál amelyiket kapta.

Az ilyeneket nem szoktam kimondani, csak gondolom, mert az a marha nagy önérzet, csodás dolgokra képes ám. Például megajándékozhatnak egy cekker nélküli monoklival, amit nem teszek ki-rakatba.

Ez az élet iskolája, a nem egykorú tanulókat egy helyen nevelő központi jellegű társadalom koncepciója, amely egyesekbe gondolatokat ébreszt, másokban tudást, másokban hitet és megint másokban semmit.

Ezek csak bámulnak, mint borjú az újkaput.

Talán az lesz a legszebb, ha belevágom magam az éjszakai pillangók, öröm és kéjmámortól dallamos éjszakájába. Szépségversenyek után, szépségeket keresek, hogy alkalmasint ágyba döntve átadjam magam a futurisztikus miliőnek. Így tarán megértem azt, hogy a nemi-szervek közé becsomagolt ihletvilágot, miképpen teremti meg a jelenkori Éra.

De ahogy meglátjuk a nyári villámlás múlandó szépségét, úgy tűnnek el Éránk éjszakai pillangói is, magunkra hagyva (jobb esetben nemi betegség társasága nélkül) kibékületlen lelkeinkkel.

Ismételten a régi, nosztalgikus neo-transz eszmerendszerrel kell előhozakodnom, hol a nőnek legfelsőbb értéke a lelke, melytől sokkal többet kaphatunk, mint egy szűk csiklójú, hosszú combú, nagy mellű, szőke, kékszemű, babaarcú megélhetési - a szépségversenyek némely nőnemű alakja, aki a karrier érdekében fekszik le a szervezőv(kk)el - kurvától.

Én a halandó, ki a lélek halhatatlanságát vagyok hivatott hirdetni, elfogadom a jelen Éra feltételeit, de farkam bűneit a lelkemétől nem csomagolhatom külön a Mennyország bejáratánál.

Olvass tovább…

„Kálvinista Róma lett a sorsom,
itt találtam tisztítótüzet.
Itt leltem csak szép asszonyi gyolcson
éjszakára szállást és szívet.”

Három hónappal ezelőtt a Kálvinista Róma irányába vettem utam. Eszembe jutott a mérföldes csizma, amely térdig kopik a legszebb népmesékben. Valahogy úgy érzem, mintha kiszakadt volna belőlem valami.

Igen kiszakadt. Kiszakadtak a régi barátok. Az feledhetetlen pillanatok. Az ismerős utcák és terek. És kiszakadtak a jól ismert természetek.

Félek és reménykedek, de a vonat kerekei csak visznek a messzeség ismeretlen magányába. Visznek a Kálvinista Róma metropoliszába. Amolyan mini metropoliszába, hogy szocializálódjak és olvadjak eggyé a nyüzsgő utcával, a komor arcú emberekkel, a rohanással.

És ahogy most itt ülök Csokonai egykori házának (jelenleg dohányárú bolt, a Debrecen Pláza mellett) teraszán és Laci főnök zamatos kávéját iszogatom, rájövök, hogy semmit sem vesztettem, mert magammal hoztam Székelyudvarhely nosztalgiáját, lányainak szépségét, a Kossuth utca Korzó kávézóját.

Emlékeket…

Élvezettel tölt el a nyüzsgő tömeg látványa. Az arcokon itthon, otthoni vonásokat keresek. A lélek-inga járni kezd és születik a vers, a próza, a gondolat. Szerelmes-melankóliába ringatom magam.

Miért ne tenném, hiszen rám egy álom várt itthon. Boldogság, nyugalom és béke.

Olvass tovább…