Olvass tovább…

Az első nap arra volt jó,

hogy mindent elfelejtsek;

a második arra, hogy

mindenre emlékezzek.

S a harmadik nap esni kezdett a hó

és megszületett a sejtelem,

hogy mostmár mindig esni fog,

homlokodtól a szádig,

szádtól az ágyékodig,

végig a tested hosszán,

végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,

a telefonkagyló, ha fölemelem,

az elmosódó gyerekkori ég,

ha hátranézek.

Megrekedt fák és

megrekedt kazlak közt is

csak a hó kísértete kószál,

az elsötétített földeken megül,

a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már,

hogy nem leszek egyedül,

elkísér ez a hóesés,

ahova megyek,

leül mellém a vonatba,

átkel velem a tengeren,

füstölgő autógumik

s levegőtlen városok

éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen

s országot hódít nekem,

mert országot hódítani te akartál.

S ha már hazám se lesz,

mert nem lesz erőm vallani róla,

bezárkózom ebbe a havazásba,

mint aki fehér inget vesz föl,

fehér inget az utolsó napon.

Olvass tovább…

Lidérces szenvedéllyel vonult

fölöttem át a nyár-éjféli zápor.

Elégiákkal megrakott vonatok

csattognak úgy, ahogy

a tonnás mennydörgések gördültek tova.

Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni

s olyan volt ez a félnomád-félvad álom,

mint a szerelem veled.

Testem egész hosszában éreztem

a testedet az égből lezuhogni.

Egy-egy hátraforduló villám

tán alvajárónak látott.

Olvass tovább…

Ebben az átlátszó esőben

nagyon magányos lett az erdő.

Madarak torkában a lángot

elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak

a szomorúság jászolánál;

baljós tükröket rejt a hegyhát

s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél, most elaludnék

s nem gondolnék semmi örömre

sem a víz citera-szavára

sem ágyékod villámaira.

De felkönyökölök nyavalyámból

az elmúlásból felkönyökölök

s Téged látlak, egyetlen élőt

kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott

akárcsak egy boglyatüzet;

a nyár, mely olyan zaklató, mint

a szerelem, vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod Te

azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:

ha fölnézel, ragyog a Nap

s ki is nyílik, mint egy kapu.

Ezen át lépsz be újra hozzám

a vendégem és varázslóm vagy.

Eláll az eső szívverése

s a fű zöld parazsa fölizzik.

Olvass tovább…

Nem látok mást

csak a testedet látom

birodalomnyi hajadat

szélben és betegágyon;

nem ismerek mást, csak

amit te szerethetsz

amit a gyors napokból

magadhoz közelengedsz.

Üvegcserép a dombon

a sár fölé téged vetít

lekicsinyített égben jársz

sétáltatod a szemeid

madár- és felhő-forgalomban.

Sutább vagy, mint a Nagykörúton.

Rossz églakó lennél

s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik

vadmályva, mátrai gyom

kőfolyás, vízfolyás

parázna bazsalikom

földön fetrengő harangszó

nem amely szélbe temet.

Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat

s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekemvalóbb

nőneműbb test, nőneműbb mosoly

nomád maradtál, mint a szél

s nászéjszakázó kökénybokor;

ha meztéláb holnap fűre lépsz

bársonyos leszek belül

s mit bánom én, hogy a világ

szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra

mozdulnak már a jövendő romok.

Sötét szemüveget visel az ég is

mint a puccsista tábornokok

de ha golyókkal kell is együtthálnunk

ott leszel velem

ott virraszt majd a kezem

lüktető nyakereden.

Olvass tovább…

Neked írom ezt a suhanó verset

siess, ha tudsz

ne várd meg a holnapi estét.

Hetedik napja bámulom már

a döglött homokdombokat

ebből a kopár szállodából

s az unatkozó kis erdőt.

Óriás varjú eszi benne a havat.

Topog, cikákol, aztán elröpül

ferdén észak felé.

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem

szárnyra kapva.

Nem akarok már az órára nézni egyedül

a kenyérre, a késre

a test hirtelen támadt sötét krátereire.

Valami elfojthatatlan földi suhogás készül

a számmal újra megszólalni.

S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.

Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,

fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Olvass tovább…

Alvó kutyák feje a nehéz porban

s itt-ott szétszórva kövek

kidöntött fák és bazilika-árnyak:

Esztergom augusztus-éji töredékei.

Hazaérni én már csak itt érek haza.

Egy harang ballag velem

a dombok közé némán

mintha Isten bolondja volna.

Ling-leng a diófák közt

én meg mosolygok.

Minden porszem a házam népe

itt, s minden fűszál.

A kígyó is csak annyira fél tőlem

amennyire a teremtmények

félnek egymástól kezdet óta.

Egyszál gyufa és egyszál csillag

kivételes tüzében látom a kezem:

itthon van, ajtót nyit nekem

s oszlatja el az örök sötétséget.

Olvass tovább…

Elengednélek, visszahívnálak

nagy vízben vetnék neked ágyat

s fáradhatatlan tengerészed,

kezemmel körülhajóználak.

Amerre mennél, mennék utánad.

Nyár van, kiköltözöm az ég alá

szerelmed nomádjának:

süssön a Nap, mint a végzet

- egész testemmel égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad

s holnapi romlása a vágynak.

Darazsak golyózápora

luggatná át a koponyámat,

venné a világ véremet,

de én csak mosolygok,

mert látlak.

Elengednélek, visszahívnálak,

hangya-gyászmenet hömpölyög,

előle eltaszítanálak.

Porból fölszedve vizet adnék,

sebed kimosnám szavaimmal.

Melléd feküdnék, s a világot

elsötétíteném hajaddal.

Olvass tovább…