Levél haza

A hét elején sikerült felvennem a kapcsolatot Székely Alex-el, akit Székelyudvarhelyen csak futball labdát rugdaló gyerekként ismertem, de amint jobban kezdtem kutatni emlékeim fonalát rádöbbentem, hogy ez a pubertás gyerek a fotóművészet irányába hajlik és megdöbbentően jó képeket készít. Felkértem hát, hogy tervezze meg a könyvem borítóját.

Érdekes dolog az emberek egymásra való odafigyelése. Amíg szem előtt vagyunk egymásnak, addig senki senkire nem figyel oda, de ha a távolság magányában emlékeink között kezdünk kutatni, rájövünk, hogy mennyi fontos dolog kimaradt eddigi életünkből. Lehet, hogy a honvágy hozza ki belőlünk ezt az emberi (túlságosan emberi filozófiát). Nagyon fáj az otthon távolléte. Akár hányszor Hargita megyei rendszámmal ellátott autót pillantok meg, valahol mindig visszavágyok a Kárpátok bércére, ahonnan magammal hoztam egy embert. Magammal hoztam egy székely gyökeret.

Annyira fáj a távolba hagyott kisfalú tornya, a Székely főváros csillogó szépsége, az utcák, a terek, a szobrok és az emberek barátságos közelségének hiánya, hogy ebbe lassan beleroskadok. Hm… Istenem, istenem.

Pannon földön volt időm megtanulni, hogy semmit sem ér a jólét, ha az ember magányos. Idegen vagyok, idegenek között, aki tudja, hogy majd csak a pénzéért szeretik. Nekem más a lelkem. Más a mentalitásom. Más az életem. Itt barátságos embernek neveznek, de valójában ez nekem csak a lelki minimum, amit adhatok. Az igazán csak szőke őrangyalom érti meg. Benne legalább megtalálok egy szeletnyi Erdélyt. Egy harapásnyi Székelyudvarhelyet. Egy morzsányi Székelybágyat. Minden együtt töltött pillanatban, tiszta tekintetben és szóban otthon vagyok egy kicsit. De valójában még sem.

A héten keveset találkoztunk, mert vagy újságot szerkesztettem, vagy a hivatalba volt dolgom vagy pedig a könyvemet szerkesztettem. Úgyhogy, nem sokat lehettem vele – otthon. De valójában nyugalom leng körül, mint azt az embert, aki számára semmit sem jelent az, hogy mi történik körülötte. Csak ül, magába zárkózik és várja a következő pillanatot. A kályhába duruzsol a láng, elbódít a körbeáramló meleg. Csend van és nyugalom. Csak a szívem rosszalkodik egy kicsit, de egyáltalán nem vagyok pánikba esve. Ezt van vagy egy éve. Az igazat megvallva egyáltalán nem félek attól, hogy valami bajom lesz. Nem félek a haláltól sem.

Nem sok mindent kaptam az élettől. Néha csak telt fölöttem az idő - ahogy most is -, és végeztem a rám jutó feladatot. Bár adatik, de még sincs ragaszkodásom a pénzhez. Minek is? Úgy se viszi ember azt a sírba.

Azt mondják, hogy sosem szabad feladni, mert most kaptam egy hatalmas lehetőséget. Látják a legutóbb íródott verseimen is. De ez nem feladás, csupán bele nem törődés abba, hogy amíg én tiszta és teljes lélekkel dolgozok az emberekért, addig mások gerinctelenül sarcolják őket. Én adok, mások pedig elvesznek.

Ma levelet küldtem az Országos Széchenyi Könyvtárnak, hogy küldjék el a ISBN (megjelenő könyvem nyilvántartása végett szükséges) számot. Folytatom lassan a munkát és folyamatosan gondolok rátok, otthoniak. Ölellek titeket Erdélyiek, Székelyföldiek, Székelyudvarhelyiek.