Olyan vagyok, mint egy kiégett mécses:
- nélkülem lobban lángra a tűz.
Nélkülem rázza ágát, ha mérges,
part-vonalon a szomorú fűz.
S itt ülve én a parttalan létben
Kitárva elmém vad bugyrait
Ülök a szürke neuron téren
S idegen lángok fénye vakít.
Megcsap az élet hűvös íze
S ajkamon lassan jégcsap a múlt.
Villan az emlék homályos képe,
ettől lesz arcom komor s fakult.
