Csengey Dénes író, költő 59 éves lenne

1953. január 24-én Szekszárdon megszületett egy ragyogó elme. Egy író, költő és politikus. Egy ember aki bátran nézett szembe a '89-es romániai forradalom káoszával, és üzemanyag szállító autókon, fegyverropogások között szállította a benzint a forradalmi erőknek.

E mellett tehetséges esszé, tanulmány, forgatókönyv és dalszövegíró, aki megkapta a Jövő Irodalmáért díjat, büszkélkedhetett az Örley díjjal és büszkén emelhette a magasba József Attila díját is.

Egy ember, aki 1989. március 15-én jelképesen elfoglalta a Magyar Televíziót. Egy férfi aki a népi ellenzék tagjaként Monor és Lakitelek után arra törekedett, hogy megváltoztassa egy elnyomásban szenvedő nép életét.

És ez a ragyogó elme 1991. április 8-án otthonában, az orvosi jelentés szerint természetes úton (szívmegállás), minden előjel nélkül, hirtelen, mindössze 38 évesen elhunyt.

Mit vesztett vele Magyarország és hányan zengik ma a nevét? Hányan hajtanak fejet bátorsága előtt? S főként hányan ismerik költészetét, irodalmi munkásságát? Hányan látnak ifjúi tiszta lénye mögé? S főleg hányan zengik ma a méltató szavakat, hogy élt egy ember, akire érdemes volt büszkének lenni? Hányan? Hányan? Hányan?

Közben meghalt Tamás (Cseh Tamás), s már csak Géza (Bereményi Géza) viszi a lantot, s mondja tovább Dénes alap-etikáját: „…ha az antiszemitizmus nagy bűn, mert az, akkor az antiszemitizmussal való alaptalan vádaskodás ugyanakkora bűn, és ugyanolyan ítélet alá kell, hogy essék.”

De hol vagyunk mi, akik nem beszélünk róla? Nem őrizzük lángját évtizedek óta, annak a világnak, amit Csengey alkotott. Mert élete és munkássága egy nemzedéki esszé? S hogy elfeledték őt, az egy monodráma? És, hogy ilyen korban élünk az a tragikomédia.