Bencze Attila: A ló halála árán

A hó vastag takarója alatt még javában aludt a föld. Szinte hallani lehetett a Hargitai szél vad dörömbölését. Az lóistálló ajtaja nyitva állt. Emberek tolongtak a pajta közelében. János az ismert fogatos lesütötte szemét és magába meredten, mintha meghalt volna körülötte a világ, a múltra gondolt. Közben majdnem síró tekintettel a kihűlt testű kancát nézte.

- Hát ennyi volt - hagyták el reszkető ajkait az alig érthető szavak.

Jánosnak ez volt mindene. Ez a mindig fényes szőrű, kecsesen járó kanca, amely tizenhat év után visszaadta lelkét az örökkévalóságnak. A fuvaros ezzel kereste meg napi betevőjét. Amióta egyetlen fia is meghalt, ez a gyönyörű pára volt mindene. Élete egyetlen értelmét csak benne látta. Zabozta is rendesen, ahogy az, vérbeli székely emberhez illik. És azon a napon megszűnt létezni.

- Holnap, majd kivisszük a dögkútba - mondta Géza.

- Addig még legalább a helyén láthatom - válaszolt János, és barna szemeit a földnek szegezte.

A határ hideg volt és szél is egyre kegyetlenebbül játszott a fákkal. Az emberek, mint akik megértik János fájdalmát, részvétes arcokkal köszöntek el. Az udvar lassan megürült és nem maradt más hátra, csak János és az ijesztő magány. Egyre gyorsabban közelgett az éjszaka is. János bement a házba. Elhúzta a vakablak függönyét, majd elővette az örökségbe hagyott futuckós üveget, amelynek tartalmából húzott egy jó szájjal. A szilvapálinka égette a torkát.

- Nem is olyan rossz, pedig van vagy három éves - dunnyogta, majd ismételten szájához emelte az üveget. Leült a szépen faragott ebédlőasztal mellé és emlékeibe kutatva, megpróbálta felidézni a hátrahagyott szép napokat. De a képek egyre jobban halványodtak. És az üveg tartalma egyre kevesebb lett. Már enyhe szédülést érzett. A képek lassan kezdtek összekuszálódni. Még egy darabig bámulta az üres némaságot, majd fölállt és leakasztotta a petróleumlámpát. Elővette a zsebében lapuló szivart és rágyújtott. A füstöt egyre mélyebb lélegzettel szívta tüdejébe, miközben a kályhához ment és fát rakott az alig pislákoló szénre. Leült a fásládára és maga elé helyezve a petróleumlámpát, lángot adott a gyutacsnak is. Az őt körülvevő embereket és az élet értelmét próbálta megérteni. Nem tudott kibékülni azzal a gondolattal, hogy a fiatalok egyre nagyobb számban hagyják ott szüleiket. Egyre több fiatal, egy jobb élet reményében több száz kilométerre is képes elutazni. Maga mögött hagyja a házat, az otthont, ami fölnevelte, és maga mögött hagyja a családot. Az embereket, akik úgy áhítoznak azért, hogy szeretetükkel elhalmozhassák őket.

- Igen, a fiatalok mind elmennek - mondta hangosan, hogy ezzel is nyugtázza gondolatait.

ők biztosan nem tudják, hogy milyen keserves is a magány. Az ember mindig csak a holnapot várja, a napot, amikor megkoppan és az ajtó, ami mögött a régen várt gyerek áll, lelkébe hasító fájdalommal. És ahogy felszakad a zár, felszakadnak a könnycsatornák is. Egymás vállára borul a gyermeki és az idő által ráncossá görbült test. Egyszerre csak eltörik a mécses, és kifolyik belőle, a sok-sok évi magány.

János az asztalhoz ment, egy papírlapot és egy ceruzát vett elő. Levelet írt, az elképzelt fiának, amelyben kiöntötte a lelkében gubaszó magányt.

Mi után kiöntötte minden bánatát, a lapot az asztal közepére helyezte, majd az égő petróleumlámpát a kezébe véve, a pajtába ment. Nézte a mozdulatlan lovat. Sima szőrét simogatni kezdte, és mint kis gyermek a halott kanca nyakát magához szorítva zokogott. Fölszakadt benne a lélek. A könnyek egyre szaporábban ömlöttek a ló sima szőrére, míg János egyre jobban szorította az elnyúlt kecses nyakat.

Miután már úgy érezte, hogy több fájdalom már nem tudja elhagyni a lelkét, leoldotta a kanca kötelét.

A nap már az ég alját súrolta. Géza gyors léptekkel haladt az istálló fele. Amikor kinyitotta annak ajtaját, arcán a megdöbbenés ült ki.

- Te jó szagú Úristen - kiáltott föl.

A lámpában még mindig égett a petróleum. A ló ott feküdt a tegnapi állapotában, fölötte pedig ót lógott János. A nyakára szorult kötéltől színtelen arccal. Géza odafutott, hogy megemelje. De a test mereven himbálódzott a gerendára bogozott kötélen. János halott volt. Az asztalon pedig, a falú fiainak hagyott levél. Az üzenet.

János temetésén minden ember kiöntötte lelkét, és szívéből zokogott. Az asztalon talált levél, egy falú népének, öröksége lett.

Azóta egyre több fiatal marad a faluban. A jobb élet reményét fölváltották a lelki értékek. János sírjára egyre több virág kerül. Mert ő egy igazi tanítómester volt. A lélek tanítója.