In memoriam Mádl Ferenc

Hát igen. Ami elkezdődik valahol, az véget is ér. Az elindulásnak mindig a megérkezés az ára, s a lényeg mindig az út, amit átélünk, ahogy átéltük.

De legfőképpen az, hogy miként viszonyultunk az úthoz, hogy vettük észre a jót és választottuk el a rossztól. Közhellyel élve, mit tettünk le az asztalra, ami kapcsán majd ránk emlékezik az utókor. Ami által kivívjuk mások tisztelettét s példát mutatunk a jelen és a jövő nemzedékének.

Igen. Ő ilyen volt. Mádl Ferenc, Feri bátyám ilyen volt. S most elbizonytalanodok.

Méltó vagyok arra, hogy bátyámnak nevezzem? Méltó arra, hogy tékozló fiúként elfogadjam? Ki adhat erre választ?

Csak Ő.

Ő egyedül.

De késő feltenni a kérdést. Késő bocsánatot kérni az ifjúkori figyelmetlenségért. Azért, amit ő rögtön megbocsátott, mondván, hogy „a fiatalok mindig az időseket hagyják a legutoljára”. Mindig annak jut a végső kézszorítás, a végső ölelés, a végső kedves szó. De ez megbocsájtható...

S ma furdal a bűntudat. A múltba zuhanok. Gondolatban Kecskemét ékszerként tündöklő Katonájába zuhanok. A színház első soraiba, ahol szavaid végighallgatva, iszom minden mondatod.

Majd ott ülsz előttem, Viktor mellett. Úrrá lesz rajtam a kísértés. A hozzád szólás kísértése, miközben Géza egy rózsáról beszél.

Egy rózsáról, ami te vagy. Egy rózsáról, ami egy gondolat, egy eszme. Egy rózsáról, ami egy értékrend s melynek szirmait mi együtt alkotjuk, s mely a hit, a szeretet, a megértés és a család. A mi közös polgári családunk.

Erőt veszek magamon és a tapsvihar közben közétek hajlok közölni, hogy honnan jöttem. De te tudod. Viktor tudja. Talán mindenki tudja. Benne van a 800 ember tapsviharában. Benne van az eszmében, amiben mindannyian hiszünk.

Szünet következik. Mi az első sorokban beszélgetünk. Viktort hívja a kötelesség. Te az ő helyével kínálsz s én elfogadom.

Szemeid kedvesek: Féltőek.

Féltőek, mert tudod, hogy túl sok bennem a hév. Túl sok bennem az indulat. Túl forrófejű vagyok.

Csillapítasz. Tanácsolat adsz. Atyai jó tanácsokat. Dalma asszony féltő tekintete helyesel. Akár a nagymamámé. Kissé szigorú de csupa lélek.

Viktor visszatér s én beülök mögétek. Székely vicceket mesélek s ti jókat derültök rajta.

Az idő elröpül. Közénk telepszik a csönd. A várakozás csöndje.

A színpadon a konferanszié.

Vállad fölött kíváncsi pillantásaiddal figyeled reakcióimat.

A díjazottak nevére várunk. A terem csendjében csak a lélegzetet lehet hallani. És jönnek a szavak. Az első szóra összerezzenek.

Hallod?

Azt mondják Bencze. Hallod Feri bátyám? Azt mondják Attila.

Bencze Attila, Székelyudvarhely, Erdély.

Minden porcikámban remegek. Fel kellene állni. Zokogás fojtogat. Mosolyogni kellene. De 800 tekintet kereszttüzében égek. A Tudományos Akadémia kérésztüzében égek. A 100-ak tanácsának kereszttüzében égek. A leendő kormány minisztereinek kereszttüzében.

Én a székely fiú.

Én a sorstalan.

Én az árva.

Ott vagyok amiről mások még álmodni sem mernek. És kíváncsiak rám.

Zavart vagyok. Remegek. Örömkönnyeket hullatok.

Te megfordulsz. Nyugodt tekinteted rám emeled és simogató hangod erőt önt belém. Felállok. Lábaim még mindig remegnek. A Viktor székének támlájába kapaszkodok. Szédülök.

Megveregeted a kezem s én mennyei hangulatban zavartan indulok egy mennyei síkon át átvenni díjamat.

A kézfogás következik. Előbb Viktor, majd Géza. És legvégül te.

Halkan jegyzed meg: „A fiatalok mindig az öreget hagyják legutoljára”.

Talán igen. Talán nem.

Talán azt hagyjuk legutoljára, akit a legjobban szeretünk, akiben megbízunk és aki a legjobban hiányzik majd az életünkből. Talán azt, akivel rokonlelkek vagyunk és aki a legközelebb áll hozzánk. Talán téged.

És most szeretném elsőként nyújtani a kezem. Elsőként az utolsók közül. Neked ott az égi sávon. Neked ott a csillagösvényen. Neked ott, ahol most csendben rovod a köröket s bátorító tekinteted rám figyel.