Új kötetem előszava

Összevetve Bencze Attila mostani kötetét, az előző kettővel (A fogadott fiú, A lélek-inga-járata) egy úgynevezett humán-orientáltságú szociográfiát figyelhetünk meg.

Mindez a megélhetési területváltás és a szélesebb körű kul-turálódás eredményeként jöhetett létre. Attila levetkőzve Nyírői lokálpatriotizmusát (miszerint a székely - először székely és csak utána ember) a Tamásis világiasságot és szociális, morális, illetve erkölcsi érzékenységet állítja alkotásai élvonalára (miszerint a székely - először ember és csak azután székely).

Szoros kapcsolatot teremt az Erdélyi Magyar Irodalmi kánon klasszikusaival, és talán ebben a kötetben kristályosodik ki igazán a Neo-transzilvanista irodalmi vonal szinopszisa, amivel csiráiban már volt alkalmunk azonosulni. Példaként hoznám itt fel Széllyes Sándor: Székely Karácsony című versét.

Attila verseiben a föld, az ember, a lélek és a hit fogalma azonosul a Krisztusi nép szenvedését átélő, a föld szakrális kisugárzását átérző egyetemes emberrel. Nem tesz különbséget ember és ember között. Szakrális szemszögből csak a lent és fent létezik. Ehhez kapcsolódnak a földi vizuális elemek, amiket spirálszerűen fonnak körbe a pszichikai kint és bent fogalmak. Akár a húrelméletben.

Érthetően szólva leteszi a lírai bicskát és konok, székelyekhez illő meggondolatlansággal nem csak az asztalra, inkább az emberséget helyezi előtérbe és tárgyalásokba kezd, úgy a lírikusokkal, mint az olvasóval. Viszont az előző két kötet megírásakor tomboló énből még foszlányokban megmaradtak a támadói fogalmak, mint ahogy azt „a kritikusok kézikönyvébe” írt versében is teszi, amikor a következőket írja: „Korong leszek, ki mar, ha kell / s nem lesz a versben deficit / s ki nem éri be ennyivel / olvasson mástól is kicsit”. Viszont mindezt a kihívást olyan székely furfangossággal teszi, amitől a kritikusnak inába száll a bátorsága. És történik ez sok esetben joggal.

Amint a verseket jobban megfigyeljük egy érdekes dologra jöhetünk rá.

A kötet megírásának ideje alatt Attila közel nyolcszor élte át költői válság időszakát. Ez adódhat az el nem ismertségből és abból, hogy a kultúrából eddig megélő költő anyagilag egyre sivárabb időszakba kerül. Az utóbbi fél éves munkásságát figyelembe véve úgy gondoltuk, hogy már teljesen kitörölte magát az irodalmi közéletből.

Az egyre fokozódó nyomor is hozzájárulhatott, ahhoz a mentalitásváltáshoz, amit a verseiben vélek felfedezni. Viszont ez a párfordulás sokkal minőségibbé, hogy úgy mondjam egy irodalmi kódexé varázsolta a műveket. Összeszedettek, komp-lexek és úgy vélem, hogy kiállják az idő próbáját.

Amikor a 14 éves, kockás füzetét verseivel teleírt utcagye-rekkel találkoztam, úgy gondoltam, hogy talán megsimogatom a lelkét pár kedves szóval. Viszont sosem gondoltam volna azt, hogy hetven éves fejjel egy olyan kötet lektorálására kér meg, amihez féltem hozzászólni. Amiről kritikát írni nem tartom magam eléggé érettnek.

Visszatérve Attila kötetéhez azt tapasztalom, hogy az egzisz-tencia álságos fokán egy olyan verscímet emelni ki címadóként, ami talán a kötet leggyengébb verse (mármint szakmailag), nem bűn. Főleg annak tudatában, hogy ez a korszellemet céloz-za meg. Egy igazán megkapó és ezáltal eladható cím a „Körbe-tartozás”.

A szerelemes verseket figyelembe as lírai alany játéktere nagyobb részben a távolságtartás és elvesztettség fele szeg-mentálódik, de ugyanakkor ott van benne a tisztelet és a teljes egész szerelem, amit szavakkal nem is lehetne szebben kife-jezni mint, hogy: „Nem akarok én ma semmit / csak az arcát új-ra látni, / úgy szeretni mint még senkit / s vele együtt fájni, fáj-ni”. Vagy éppen: „Megfoghatatlan hamvaidból / fogalmazom meg aromáid / s papír-szigeten fény-nyalábból / éj-barna sze-med süt idáig”.

Kedves Olvasó! Ha kezébe veszi ezt a könyvet és beleolvas a versekbe, találkozni fog egy tiszta jellemmel, egy tiszta em-berrel.

Egy olyan emberrel ki teljes szívéből tud szeretni és akire oly büszkén tudok tekinteni. Büszkén mert irodalmának fénye bearanyozza öreg napjaimat. És lecsendesedve, önmagamba nézve, tisztán és emberségesen tekintve a jövőbe, tudom azt, hogy arról az fiatalemberről, akinek könyvét most Ön is a kezébe tartja, még ezer év múlva is hozsannát dalol az utókor. Én így ölelem magamhoz a költőt, s már túl a hetvenen már tudom, hogy megtisztult lélekkel léphetem át azt a bizonyos kaput. Meg tettem, amit meg kellett tennem. Adtam a magyar irodalomnak egy zsenit. Ezt úgy mondom mint tanára, mint fogadott apja és mint irodalomkritikus.