Az esti dér továbbszalad
s virágot hajt a néma csönd.
S a megfakuló karnison át
bennünk mindent összedönt,
ami csupán egy rőt kacat
idő-tér és egy pirkadat.
Időnknek ingó teraszán
lelket fésül a kín-kacaj,
Év-hárfák bennünk játszanak,
súlyosabb hangon, mint tavaly,
mert átléptünk a tű fokán
s befűzött korunk már profán1.
Pirkadatokba süllyedünk
s égi hattyú száll a tájra,
hó rozsda ül fák hegyére
s évfordulónk kosarába.
Reményt, reményre ültetünk
és megtaláljuk hűlt helyünk.
És az a sok-sok szürke-folt,
amik mi lehettünk volna,
és miről állom világban
azt hittük nyugalmi zóna
- rájövünk milyen csalfa volt:
tér-idő szellem, ócska hold.
2011. január 9. Debrecen
Profán1
nem beavatott; hétköznapi, világi; durva