Az én falum, maga Bágy

Valakinek csak egy kép. Egy elhagyott falú képe. Kidőlt házak, bedőlt oldala. Szürkült fakerítés. Árválkodó székelykapu. És kövek. Kövek mindenütt. Agyagos, szilaj, szikes talaj. Kövekkel küzdő zöld növényzet. Libák az úton s megrepedt vályú. A villanyoszlopok égbe néznek.

De nekem több. Ezernyi tőmondat. Hangya a fűben. Kő a helyén. S a kövön moha. Aprócska csermely. Borostyán illat. Egy pad a ház előtt. S a házba hívnak. Attila!

De nem csupán ennyi. A legelső lépés. Szitok a számon. Mászás kerítésen. Diófa árnyék. Friss szénaillat. Marhacsorda. Esti fejések. És ott a pásztor, kit mamám párszor együttérzésből feltarisznyál. S az utcakanyarban iskola zaj van. Aprócska padban négy osztályt oszt már, az öreg tanító. János a neve.

Emlékszem. Igen. Első betűmre. Kirajzolt sorsom kezdete bár. Emlékszem. Igen. Mamám szavaira. S nagyapámra ki mindig traktál. S emlékszem rájuk. Igen Dezsőre ki gitározott. Istvánra, Évára, Ferire, Zsoltra aki a középső úton lakott. És Máriára, ki a nagy kalapot, lesodorta egy maszkabálra. S a lokálpatrióta Dénes arcát is látom. És látom Kálmánt ki építeni vágyik. S a másik Attilát, kit Benczének hívtak. S látom Borókát, ki a hamuba játszott. És Magort, akit megsirattam, amikor éppen lábát törte. És látom Vencit, Alit és Lackót a szorosból lefutó patakgödörbe. És látom Orsit kiről verset írtam. Otíliát ki a végen lakott. És látom Barát, Bekét s a Jókat. És látom milyen jók voltak azok.

De látok még innen sok-sok embert a múltból felderengeni. S a kutyákat kiket név szerint ismertem. S a Nagy-pusztát hol először labdába rúgott a lábam, mellyel mostanra a világot bejártam. A felkelő napban a Veresagyag, fölül kibújó hajnali sugarak, első csillogása arcunkra vetült, s a Bágyi Vár fölött a hajnal kékje ült. Iskolába indultunk éppen.

És bennem él a Csere. A vályú, mely a strandunk. Bennem a Dimény hegy. S bennem a sziklák melyek a hangunk őrizték, míg vadnyugatot játszottunk. Felosztva rangunk. Bennem a Szénafű és a Kertek alja. Bennem játszik a Bágyi torony, mindeniknél szebben szóló két harangja.

És lelkemben él a templomkert fala, mely mögött játszva, rám a pap vigyáz maga. Igen Székely Miklós, kinek ribizlije édesebb volt, mint a világ bármije. És a templomtorony. És a templom maga.

Ezernyi örömök. Álmok és a csodák. Igen. Ez minden. Az én falum, maga Bágy.