Takács Viktória: Ékszerdoboz a város szívében

„Ember vagyok, új élet, új utas/ Ki azt hiszi,friss titkokat kutat.” (Tóth Árpád) Egy fiatal vágyakkal és buzgalommal, és egy város tele élettel, izgalommmal. A város Debrecen, ahol manapság élem a mindennapjaimat és, ahol lehetőség adatik arra, hogy megvalósíthassam az álmaimat.

„Akad még kislyány valahol,/ Kinek, ha halk hangon dalol/ Zenéd, a lassuló zene,/ Tündértóvá ragyog szeme,/ S vágytól feszült kis kebele/ Léggömbként szállna el vele?” (Tóth Árpád)

Debrecen számomra egy volt a sok ismeretlen nagyváros közül. Nem is gondoltam volna, hogy lehetőségem lesz az életemben nemcsak megfordulni benne, hanem meg is ismerni és meg is szeretni. Egy kislány, aki vidéki környezetben nő fel, és álmodozva, ám buzgón tervezgeti az életét, nem is sejti még, mennyi lehetőség vár rá a nagyvilágban.

9 éves lehettem, mikor megéreztem, hogy a zongora az én hangszerem, és 14 évesen meghoztam életem legfontosabb döntését: a zenét választom hivatásomnak.

„Mint a kerekerdő/ Májusi virággal/ Tele volt a szívem/ Tréfás ifjúsággal.” (Tóth Árpád)

Ekkor kerültem Debrecenbe, és az első találkozás a várossal különleges élményt s emlékeket hagyott bennem. Érzéseim nemcsak felkavartak, hanem úgy cikáztak, mint kósza villámok nyári zivatar idején. Ám ez az érzés egyáltalán nem volt kellemetlen: volt benne a kellemes nyugodtságból és a biztonság érzéséből is.

„Lehajtom fáradt fejem a padon,/ Most úgy érzem: felszív a hűs vadon,/ S oly furcsa látnom a friss havon át,/ Amerről jöttem, lábaim nyomát.” (Tóth Árpád)

Valahol mélyen úgy éreztem, hogy ez a kezdettől fogva ismerős, engem rögtön befogadó nagyváros az én városom. A sors nem véletlenül vezérelt ebbe a városba, megvan benne a helyem. A sejtésem, a megérzésem a 4 év alatt bizonyossággá vált. Debrecen számomra olyan lett, mint a bibliai Paradicsom, melyben egykor Ádám és Éva élhetett harmóniában a természettel.

Ez a város megadta nekem azt a lehetőséget, hogy zenész lehessek, és a szívem örökre megteljék azzal a zenével, melyet játszom, amellyel a környezetem táplál évek óta, hogy felnőtté válhassak. Megváltoztatta az egyéniségemet, a világlátásomat.

„Egy ismeretlen szép lány zongorázik./ Fájó dallam, mint örvénylő patak,/ Lüktet a fülembe a kis kerti házig,/ Hol meghúzódva ülök hallgatag.” (Tóth Árpád)

A népes Kossuth tér közelében, a város szívében egy sarkon áll az a patinás sárga épület, melyből elindulnak a tehetséges fiatal muzsikusok a különc és semmihez sem fogható zenészélet rögös útján. Ez az épület az én iskolám, a nagy múltú Zenede, melynek tanárai 1862 óta nevelik a tehetséges, zenét művelő és zenélni vágyó diákokat. Eleinte Debreceni Zenede néven működött, majd 1957-ben ( több névváltoztatást követően) Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola és Kollégium lett. Az iskola nem véletlenül kapta a nevét Kodály Zoltánról: 1957-ben az intézményt az a megtiszteltetés érte, hogy Kodály személyesen járult hozzá, hogy a Zenede felvehesse az ő nevét. És ez a különleges építmény, a Zenepalota Magyarország egyik legnagyobb múltú zeneoktatási intézménye lett, ahol a mai napig nem csupán magyar, hanem külföldi diákok is megfújhatják a trombitát, Mozartot játszhatnak zongorájukon, kipróbálhatják, van-e tehetségük a hárfajátékban, megremeg-e a lábuk, ha fuvoláznak. Együtteseink itthon és külföldön egyaránt fellépnek, szólista diákjaink pedig rendszeresen kipróbálják magukat versenyeken, sikereikkel öregbítve és terjesztve a Zenede, valamint Debrecen hírnevét.

„Ellobbant lángelmék halk muzsikája/ Füröszti fáradt, sáros lelkemet.” (Tóth Árpád)

Sokat jelent számomra az, hogy ebben a tündéri szférában szabadon, kötöttségek nélkül kibontakozhattam, és megtehettem az első lépéseket a saját Édenem felé.

„A zongorán künn új dal zúgva harsan,/ Vonagló, jajgató, éles, sötét,/ S én felriadva, könnyes szemmel, halkan/ Lefogom ábrándjaim kék szemét.” (Tóth Árpád).

Valódi ékszerdoboz a mi iskolánk. A megkopott régi épület előtt nap mint nap elhaladó és mélyen a gondolataikba merülő, talán gondterhelt emberek nem is gondolják, micsoda ihletett pezsgés van a zegzugos falakon belül. A járókelők csupán a messze hangzó dallamokra lehetnek figyelmesek, és nem is fordul meg a fejükben, hogy a termekben, szobácskákban mocorog a kéz és az elme, hogy a tehetség ne maradjon parlagon.

Takács Viktória

Hogy miért nevezem ékszerdoboznak ezt a gyönyörű műemléképületet?

Kívülről talán ódon és rejtelmesen kopottas, de aki egyszer betekintést nyer a titkába, soha nem látott kincseket fedezhet fel a doboz legmélyén.

„Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,/ Fényes mennyország, mért szálltál le rám,/ Ha pár év múltán életed s halálod/ Egy halk futam egy ócska zongorán ...”(Tóth Árpád)

E kincs a művészet értékes, örök eszménye, avagy a tehetség felrázó ereje...