Kömüves Krisztiánné O. Katalin: Lassan és nyugalommal is célhoz érhet az ember

Hilary Putnam szerint nem vagyunk „Agyak a tartályban”. Valóban, fizikai értelemben nem vagyunk „Agyak a tartályban”. Fizikai értelemben, élünk és az agyunk szabadon mozoghat. Gondolataink szabadok, nem valamiféle földön túli hatalom irányít bennünket. Nem vagyunk gép által irányítva, nincs lánc a nyakunkon. Szabadok vagyunk, vagyis lennénk.

Ülök a buszon és figyelek. Nem vagyok agy a tartályban, a gondolataim valósak. Ha azt feltételezem, hogy mindenki más létezik rajtam kívül, ha ők is szabadok és nem álom béli tapasztalás az egész, Ők is szabad lények. Mind ez a megállapítás megdőlhet, ha jobban figyelek.

Nekem könyv van a kezemben, én olvasok és próbálok egy pillanatra kikapcsolni. Az utazás egy lehetőség, hogy megállhassak, a gyors és rohanó életemtől kicsit távol maradjak. Egy kötelező kikapcsolás, ha úgy tetszik. Az út egy óra. Míg én élvezem a világon kívüliséget, mások sietnének, türelmetlenek. Az arcukon gondok, rohanás jelei láthatók. Boldog ember? Nem látok boldog és elégedett arcokat. Gyerekeket látok, akiknek nehéz a táskájuk és leckét írni mennek haza. Szülőket látok, akiket aggaszt a gyermekeik problémái, a munkahelyi gondok. Nem tudnak kikapcsolni!

Ha csupán álom lenne az egész, felállhatnék és kiabálhatnék: dobd el a táskád, a telefont és légy kicsit szabad. Légy szabad a gondoktól, szabadulj meg a tehertől. Még van 45 perc, hogy a busz célhoz érjen. Picit, csak egy pillanatra légy szabad és hagyd el a „tartályt”, amibe bezártak.

Azt írtam „fizikai értelemben”. Mentálisan, lánccal a nyakunkban élünk, bezárva. A tartály az emberiség; a „lé”, ami konzervál és életben tart, az emberiség által diktált normák; az agy az egyén, aki próbál megfelelni. A tartály egy polcon van, a többi tartály mellett. A polc egy sötét teremben van, hatalmas nagy teremben, az emberiség termében. Nem látni semmit, nincs levegő, nincs oxigén, amit belélegezhetnénk (ez persze csak szimbolikus). Magányosak vagyunk.

Ezt látom, ha a buszon körbenézek. Én tudom csak, hogy ebből ki lehet lépni, csak én vagyok tisztában azzal, hogy lábakat növeszthetek csupán a gondolataimmal és menekülhetek? Sajnálom őket!

A busz megállt, leszállok és sétálok. A dolgomra megyek, nem vagyok szabad, ahogy mások sem. Mégis megtaláltam a kiutat. Nem sietek, nem aggódok, csak sétálok. A gondolataim az enyémek, nincs gonosz démon, aki irányítana, aki uralna.

Körbenézek az utcán. A fiatalok fülében fülhallgató, a felnőttek fülén telefon, táska a kezükben, teher a lelkükben. Mégis van gonosz démon! Gonosz démon, aki arra késztet, hogy siessünk, hogy a fülhallgató roncsolja a hallásunk, hogy a táskát és a terhet cipeljük! Mégis van egy tartály, mégis létezik az óriási agyraktár! Politika, pártoskodás, ellenségeskedés, szemetelés, lökdösés, türelmetlenség.

Egy buszra szálltam fel, egy utcán mentem végig, úgy érzem engem is fertőz ez a világ. Úgy érzem, fuldoklok, mert nem tudok kiszállni, a mobiltelefon az én zsebemben is szól, a stressz engem is megérint, és hírtelen úgy érzem, hogy nem látok a sötétben.

Bemegyek az agyraktárba, a sötétben megkeresem a középpontot, székre állok és kiabálni kezdek:

- Szabad vagyok! Felülemelkedtem! Boldog vagyok és legyőztelek téged! Szeretek és szeretve vagyok!

Miután ezt kimondtam, meg is érkeztem ahova elindultam. A hajamat összefogom, megigazítom a ruhámat és lelkileg felkészülök a mára. A napom elkezdődött, élek tovább a tartályban…