A csúcs apologiája

Képzeljünk el egy hegyet. Ne olyan valóságosat, inkább mese-szerűt. Hosszan elnyúló fehér orommal. Lássuk bele azt a végtelen energiát, amivel a föld kilökte magából Mohamed jóbarátját. Ne megmászni akarjuk. Inkább csak értsük meg, amit akar tőlünk. Hallgassuk lágy szavát, finoman csengő-zengő orgánumát. Visszhangját etessük meg homokkal. Lassan, de képes megemészteni minden apró szemcsét. Gerince akár a gerinctelenség – szeli át Gaia pocakját. Csiklandós a lelkem. Érzékenysége leírhatatlan. Ezt tudjuk, és mégis megpróbálunk neki – ahogy csak tudunk – fájdalmat okozni. A kövezés itt nem ér, az olyan, mintha egy embert dobálnánk meg hajszálaival. Hiszitek vagy sem, minden a titánok kezében van. Ezek az örökszent monstrumok lábujjaikkal képesek átrendezni az egész univerzumot. A halál és az élet közti különbséget csak közvetve ismerik. Sosem éreztek fizikai fájdalmat. Nem volt rá szükségük.

Farkasordító hideg van odakint. Miért pont farkas? Vadsága miatt valószínűleg. Préda kell neki. Drámai, mikor megfagy sárga fogai hegyén a vér, közéjük ragad az emberi hús. Hoppá. Hegyén? Megvannak a hegyek. Itt is. Más kontextus, más szubsztancia – de a hegyek ugyanazok. A formaiság mindig is nagyon fontos volt. Aquinói Szent Tamás a műalkotás arányaiban látta meg a szépséget. Furcsa ilyet hallani egy kövér embertől. Ezek szerint magát sosem tisztelte.

Szerintem az aránytalan a szép. Az asszimetria egyszerűen letaglóz. A páratlanság páratlanul gyönyörködtet. Hogy érdek nélkül vagy sem az a kérdés. Emmanuel Kant, ha beszélgethetnék veled, nem tenném. Csak mélyen szemedbe néznék – vélhetően megvető tekintettel – talán le is köpnélek (de csak hogy valami történjen), és ennyi.

Vagy kezedbe nyomnék egy hegyet…