Karcsú lábaid mélyült nyomait
keresd lelkemben asszonyom,
hová sóhajod fájó neszeit
időnként beletaposom.
Szerelmünk, mint barázdák káosza
szelíd szédülésbe ringat,
mint élőt az elnyűtt kereszt szava
betakarom foltjainkat.
Mert a kereszt maga a szerelem:
szenvedés mindenek fölött.
Miként a dallamos éjben szerem
vadító és hozzád kötött.
S ahol az álmokért megfizetnek,
tudd meg drágám, én ott vagyok
nélküled, akár egy kirekesztett
élőnek tűnő tetszhalott.