(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek verse után szabadon)
Amikor éppen Márait olvasok
felderengnek az újabb holnapok
s rádöbbenek, hogy a pohár se más
csupán öregség partján az önámítás.
Az ember csak szegény és halandó
olyan akár a fagyba fojtott tó,
melyben gyerekként mosta lábát
és nem ismerte az élet rigolyáját.
Hideg, esendő és romlandó testében
unalmas végnapok felé, félig készen
lelkének végső szikrái is kisülnek
és magánya partjára a szemei kiülnek.
Számítasz arra mi öröm volt s örök
míg messze visznek pillanat ördögök.
Váratlan, szokatlan, borzalmas napok
lényegében csupán tartalmatlanok.
Idegen nyelven beszélnek hozzád
s az érthetetlenségbe belepirul orcád,
mert minden szó angol, japán és kínai.
Ironikus habár kellemes hallani.