Az Erdélyi Dali

Több mint 80 esztendeje annak, hogy Párizs egy füstös kocsmájában hivatalosan is megszületett a szürrealizmus. Hosszú évtizedekkel később, az irányzat lassú agóniája után, mikor már annak legnagyobb mesterét, Salvador Dalit még ünnepelte a világ, a szürrealizmus a francia és spanyol vidékektől távol, egy erdélyi kisvárosban, Székelyudvarhelyen bukkant fel ismét, egy addig ismeretlen fiatal festő, Molnos Zoltán vásznain. Már maga az a tény is különösnek tűnik, hogy a „civilizált” világ embertelensége ellen tiltakozó irányzat szülőhazájától távol, egy romániai kisvárosban talált új erőre. De valóban különös, vagy inkább sorsszerű, hogy a diktatúra elleni tiltakozás, a fantáziába, álmokba, emlékekbe való menekülést ábrázoló művészeti irányzat ott, és akkor kapott erőre, ahol a gondolatok puszta kimondásáért is börtönbüntetés járt? Molnos Zoltán szürrealizmusa a ki nem mondható gondolatok, a mindennapokban lappangó félelmek, szorongások olykor groteszk, olykor nyomasztó képi megjelenítése volt, melyről az igazságot kimondani éppoly politikai kockázatokkal járt, mint magát festményeket a nagyközönség elé tárni.

Molnos Zoltán már a nyolcvanas években „az erdélyi Daliként” emlegették, és a kilencvenes évektől neve hamar ismertté vált a világ különböző részein, festményei eljutottak Magyarországra, Németországba és Ausztriába, Svédországba és Izraelbe, Kanadába és Ausztráliába is, munkái szűkebb pátriája mellett szerepeltek csíkszeredai, bukaresti, kolozsvári, budapesti, tallini, tartui, stockholmi tárlatokon. Molnos Zoltán alapvetően szürrealista festő, de ma már több is ennél, hiszen már rég nem a tiltakozás a fő hajtóerő alkotásain, hanem az iránymutatás: több száz festményből álló eddigi életműve a szépség, az erotika, az álomszerűség, az irónia különös harmóniáját sugallják, vagyis mindazt, amire kimondva-kimondatlanul vágyunk, vagy vágyni akarunk egy életen át.