Samu Attila barátom mikulás hozta regénye

…hát nem furcsa?! …hogy álarcosbáljainkon mi, embergyerekek – Kovács Pistikék, Szabó Palikák, Évikék és Marikák, Tóthok és Horváthok, Weissek és Róthok, Antalok és Samuk – a lehető legtermésze-tesebb módon öltözünk be és változunk át olyan „édes” mesefigurákká, mint Hófehérke, a Hét Tör-pe, Jancsi és Juliska, a Vasorrú Bába vagy Piroska, Hamupipőke?!…
…netán szörnyekké, mint a Farkas, a Hétfejű Sárkány – vagy épp a szörnyeket legyőző hősökké: mint a Vadász, Fehérlófia, János Vitéz, a Legkisebb Fiú, az Élet Féltett Gyermeke… és a többiek!… a többiek is, mind, mind…
…vagy „csak” az emberi történelem olyan ex-trém, jelzőkkel alig illethető alakjaivá, mint Dracu-la gróf, Napóleon, Hitler, Sztálin, Mussolini…
Hát, Istenem: „Ők” akarunk lenni egy kis idő-re, „Őkké” szeretnénk változni, „Őkként” is időzni itt egy kicsit, megnézni az Ő szemükkel is ezt a szép világot…
Ha nem is természetes, de cseppet sem furcsa vagy szokatlan dolog ez, de az már igen-igen elgondolkodtató, hogy vajon miért nem tudjuk: minek öltözik be és mivé változik át a mesefigurák és szörnyek álarcosbáljain Mussolini, Sztálin, Hitler?! Milyen álarcot ölt fel Napóleon, Dracula gróf, Hófehérke, a Hét Törpe? Jancsi és Juliska, a Vas-orrú Bába és Piroska, Hamupipőke? Mivé változik át a Farkas, a Hétfejű Sárkány? Fehérlófia, János Vitéz, a Legkisebb Fiú, az Élet Féltett Gyermeke?! … és a többiek mind?... mind.
A válasz egyszerű: hát persze, hogy ember-gyerekeknek öltöznek és maszkírozzák magukat!
Hát persze, hogy!, NANÁ-HOGY: Kovács Pis-tikének, Szabó Palikának, Évikének és Marikának, Tóthnak és Horváthnak, Weissnek és Róthnak, An-talnak és Samunak öltöznek, hát persze! – Leghőbb vágyuk ugyanis, hogy belénk bújhassanak, hogy „mi”-vé változhassanak, s hogy egy kicsit a mi sze-münkkel is láthassák végre ezt a szép világot…
Hát nem furcsa, hogy ebbe még csak bele sem gondolunk?! De hogy ezen még csak el sem pró-bálunk tűnődni, meditálni! Nem furcsa?
De bizony, hogy furcsa! Furcsa bizony!
S e fura közönyünkhöz (vagy bűnös figyelmet-lenségünkhöz?) képest pláne szokatlanul fog hang-zani, amire rájöttem még a dologgal kapcsolatban: nehéz úgy élni, hogy az ember gyermeke mindezt átlátta… már… egyszer… legalább … De pláne, ha átlátja nap mint nap – úgy bizony még nehezebb.
No, igen, de még ennél kínosabb és szörnyű-ségesebb dolgot is el tudok képzelni: azt, ha nem látja át s így ostoba és szimpla - illetve éppen ezért dupla - szerepek foglya marad, azokba beleragad és benne-ragad, azokba élve-belehal…
Csak mert belefeledkezik a szerepébe!
(Holott pedig mindig kilóg a lóláb.)
Ezt fogom – vagyis, hogy legyünk már szeré-nyebbek: ezt próbálom most – bizonyítani.