Mészáros László - Sorskérdéseink és a harmadik

A sorozat legújabb kötete közvetlenül kapcsolódik a Kiáltás címûhöz: Kárpátmedencei magyar fiatalok nemzetrõl, hazáról, nemzeti jelképeinkrõl írott munkáit tartalmazza. Azoknak az ifjaknak az esszéibõl válogattuk, akik felkérésünkre megosztották velünk gondolataikat.
Fiatal szerzõink többek között arra adtak választ, hogy globalizált világunkban mit is jelent egy fiatalnak a magyar nemzet. Valóban elavulóban van a nemzetfogalom, mint ahogyan azt sokan állítják és bizonyítva látják? Érzelmi érték marad-
e a nemzethez tartozás élménye? Mi tartja össze a nemzetet, ha történetesen az Európai Unió tagnemzetévé lett? Meggyengülhet-e, megtörhet-e, megszûnhete a nemzetet összetartó erõ? Átértelmezõdik-e, vagy sokak számára értelmezhetetlenné válik a haza fogalma? Az új körülmények között mi a nemzeti jelképek szerepe, lehetséges sorsa, röviden: értelme? Mit tehetnek a mai fiatalok a fönt leírt értékek életben tartásáért?
E kérdések túlmutatnak a magyar látóhatáron. Arra kértük az ifjakat, véleményüket ne általános érvényû válaszként fogalmazzák meg, hanem személyes viszonyukat is tükrözze a magyar hazához, a nemzethez, nemzeti jelképeinkhez.

Új nemzedék, új problémák, új gondolatok – véltük. De mivel szembesítettek ifjú szerzõink? Mély, sötét gondokkal, a nemzedékeken átörökített megoldatlan terhekkel, melyek az õ vállukat is ugyanúgy nyomják, mint elõdeikét, õseinkét.
Vérzivataros, kudarcos évszázadok, a feldolgozatlan Trianon-trauma, megválaszolatlan vagy rosszul megválaszolt nemzeti kérdéseink olyan teherrel nyomják e generáció lelkét is, mintha a múló és gyógyító idõ nem létezne. Nemzeti méretû kudarcaink, hamis vagy hibás válaszaink, tisztázatlan viszonyú nemzeti jelenünk mind-mind nyomasztó teher, s ez bizony érezhetõ a beérkezett munkákon is. Szerencsésebb nemzetek hasonló korú lányai, fiai gondtalan, felhõtlen, vidám életüket élik, a mi ifjaink mindezek mellett fiatal életük részeként gondolataikban, zsigereikben hordozzák koloncként súlyos nemzeti örökségünket.
Meg kellene már végre szabadulni tõlük – meg kellene már végre szabadítani a fiatalokat ezektõl a terhektõl. Nagyon sok írásban, más-más hangsúllyal, de ott van a lelket nyomasztó, agyat bénító feldolgozatlan múltunk. De mint a dolgozatok egy jelentõs hányadából kitûnik, ugyanez sokakat bizonyításra is sarkall: az új helyzetben, az egyesült Európában a cselekvésben, az új, a helyes válaszok keresésében látják többen a lehetõséget. Mert a feladat éppen ezekre a generációkra vár. Már csak azért is, mert a mai és az azt megelõzõ „évjáratok” tagjai, a mostani közép- és idõsebb korúak egyáltalán nem lehetnek büszkék a hagyatékra, amelyet örökül átadnak az ifjabb s helyüket jogosan követelõ korosztályok számára. Különösen igaz ez értelmiségünk „teljesítményére” és örökségnek a legjobb indulattal sem nevezhetõ szégyenletes hagyatékára, melyet szokás rendszerváltásnak nevezni.
Sokan sokat beszéltek, írtak nemzetünk integráló, egészséges életerejérõl, mely záloga volt az ezerszáz éves Kárpát-medencei jelenlétünknek. Ez a természetes életerõ adhat reményt számunkra, hogy lesz magyar jövõ, ahogyan volt önzõ és áruló vezéreink, ármánykodó kiskirályaink, gyengekezû, behódoló uralkodóink vagy épp Mohács, Nagymajtény, Világos, Trianon és Párizs után is. Ez a természetes életerõ adhat reményt, hogy e fiatal generációk vezényletével túléli a nemzet mai korunk áruló, nemzetvesztõ vezetõit, megalkuvó és az értelmiségi megnevezésre méltatlan, felelõtlen értelmiségét is.
Megható volt olvasni az éppen tizennégy éves, román családnevû zágoni kislány sorait: „Tudom, mi, magyarok csak cseppek vagyunk a hatalmas óceánban, de az óceán vize elapad, ha népünk kihal. Mindenki sorsa jobbra fog fordulni, hiszen mi erõsek vagyunk, akár a szikla és pusztítók, akár a vulkán. Keménységünk ellenére szelídek és barátságosak is vagyunk, akár egy bárány. Ha tûzön-vízen keresztül összetartók leszünk, sorsunk jobbra fordul. Mindenki életét beragyogja, bevilágítja a napfény, és ez a fény, mihelyt felcsillanni látszik, mi, magyarok
kiemelkedünk a többi nép közül. Mi mutatjuk a példát a többi népnek. Ehhez csak három dolog szükséges: hit, megértés és együttmûködés. És bennünk, magyarokban mindhárom megvan.”.
Életben maradásunk feltételeinek kell-e ennél pontosabb megfogalmazása? Lehet-e az összefüggéseket megvilágító, horizontokat világosan felvázoló, pontosabb magyarázatot adni a magyar sorsról, nemzeti életerõnkrõl, lehetõségeinkrõl e román nevû leányka magyar tudatú sorainál? Mi õ vagyunk, külön-külön és együtt mindahányan is, sokféle nép génjeit viselõ, magyarul beszélõ és gondolkodó, kemény és szelíd nemzet.
S hogy milyenek leszünk a harmadik évezredben vagy legalábbis a 21. évszázadban? Talán erre a kérdésre is választ kaphatunk e kötet lapjain.