Hold(Vers Hervay Gizellának)
Emlékszel, akkor még a holdat sem hitted el,
csak makacsul hajtogattad, hogy emberkéz
formálta sárga gömb, mi két villanypózna
közé feszített dróton dülöng,
fájdalom szülte könnyek képei voltak verseid,
s a hasonlatok bennük sorok közt elvérző betűk,
mik megtörténtek egyszer egy éjszaka,
mikor a hokedlin ültél, s a tűz volt konyhád csillaga,
és a lobogó estében megcsókoltál egy ujjbegyet,
ami arcodról lopott el hálából minden szemet,
hogy többé ne sírhass, hogy halj meg émelygős szerelmesen,
kiszáradt torokkal, megdőlve egy villogó hófehér homlok előtt.
Hátad mögött felborzolt szőrű bánatok hallgatnak rólad azóta is,
sétálok ég alatt, karom egészen addig a régi holdig ér,
s az éjjel hegymagas póznái közt szaladok fel-alá,
feszíteni drótot, hogy életre keltsen egy hasonlat csak nekem,
hogy szólhass újra, hogy ujjal mutogass fel a fityegő holdra,
hogy szerethesd málló szájjal, élőn halottad, hogy aztán vakon,
kivájt szemekkel megtaláld megint az öröklét sírgödreit,
és ha valaki látott ma éjjel, köszönthetett egy Hervayt.
valahogy mindig voltak utakvalahogy mindig voltak utak
porosak
meg sok kővel rakottak
meg voltak betoncsíkok is
meg fémszalagok
sínek
és voltak mindig emberek
egyformák
és másmilyenek
arcot tovább adók
kezet fogók
és voltak harcosok
és majd egy marad
ki célba ér
s a világ végén leülve
térdén összekulcsolt kezére
hajtva arcát megpihen
és úgy kérdezi
az egész minek
minek az út
a vándorlás, a sínek
és nem lesznek válaszok
csak a feje fölött
sorban kivérző csillagok
Téli versAblakom előtt egy fa maradt, egyszerűn.
A holdtükör most levéltelent mutat.
A másik valahogyan elszaladt, tél elől, előlem.
Csak nem tudom, mitől ágring mégis az éj,
faujja miért simogat.
Félelmeim becsusszannak mellém a pokróc alá.
Éji fénykörök gurulnak elő a lámpából mindenütt,
arany játékuk kicsalja a rám ijedt magányt.
Sóhajom párát fagyaszt a falon.
Maradok.
A holdtükör összetörik. Foncsor nélküli látomás.
Arcom végre az, aki lenni akarok.
Hős vagyok, harcok nélkül, csaták nélkül.
Kiálltam az idő ellen.
Egyszer összekötött, most kioldozott.
Utat járok az élet tájain. Ösvényem egyetlen.
Most élve visz, aztán meghalok.
Oda vezet minden út, ahová végképp tartozok,
nevet mindennek én nem adhatok.
Tölts bort nekem.