Én, ki hittem
Patyolat fészkeket kerestem,
én, ki hittem a szerelmet,
kutattam csendbéli remegéseket,
feszülő inakkal eregetett tekinteteket;
én, ki engedtem
csípőjáró tenyereknek,
térdek roppanását idéztem,
élveztem,
elvesztem
fogak koccanása között,
míg ajkam szerelemsort nyögött,
míg hittem a szót,
testemre sötét árnyakat szőtt,
a kéjben játszó
fakó való.
Idomtalan, tört álmok mentén
izzó selymet font körém
űzött hitem lepke tánccal,
hogy sarja legyen lángoló lárva,
álomcsonkba lobbanásig zárva
tisztán fogant naiv vágyam.
Negyven testen át
Szemközt állni a cselvetéssel,
figyelni, sóváran miként fest
fülledt, ragacsos vérnarancsszínt
ártatlan szavainkra az est,
s tikkadt bőrét mint rejti mégis,
a nem alkuvó szemfüles test.
Beavatkozás…
Figyeld, te is, miből való a lét,
ölembe döfve lüktető remény,
izom közé tapadt ökölnyi lény,
feszíti lében épülő terét.
Alig gyerek, ki szíja nő hevét,
faragja őt ezernyi véredény,
mi bár haszontalan salak, de tény,
örökvilág körötte mondd mesét.
Behintve mirtuszokkal, én a díszőz!
Te ráncba verve ülsz akár a bölcs. –
Vasarcokat feszes mosoly redőz.
Gerincemen szalad le vézna erkölcs,
gonosztevést erény megint kifőz,
kezem nyilallik, öklöt gyűr a görcs.