E világban 1988-ban tűntem fel, és azóta Écs az otthonom. Érettségit a Jedlik Ányos Informatikai és Gépipari középiskolában szereztem. Felsőfokú tanulmányaimat a Széchenyi István Egyetemen informatika szakán kezdtem, de rövidesen átjelentkeztem a Nyugat-magyarországi Egyetem andragógus tagozatára - a művelődésszervezés, a kultúra, a pedagógia csábító hatására. Jelenleg postásként dolgozom. Hogy hogyan tovább? Az még a jövő zenéje.
Mindig is közel állt hozzám a fantáziavilág, a misztikum és a mitológia, a középkor képi világa; ezt több versem is tükrözi. Mert bár közöljön a vers valós tényeket, vagy vezessen el egy álomvilágba, mondandója mindörökké ugyanaz marad: Ez az ingatag világ álmok és lélek nélkül kopár sivatag csupán.
Verseket több mint öt éve írok, de nincs két éve, hogy publikálni kezdtem. A fiók mélyéről anya varázsolta elő őket, majd, később, Baráti Molnár Lóránt és Lévai Wimmer Mária költő-házaspár karolt fel, és indított el az Úton. Rövidesen, 2007-ben megjelent első verseskötetem, az Álmodó. A kötetért kiérdemeltem az ART-díjat, melyet a Cserhát Művészkör adott át nekem. Kezdeti, erőtlen lépéseim, úgy érzem, szilárd haladássá formálódtak. 2008-ban, magánkiadásban bár, de az egyre halmozódó versek (és már novellák is), megkívánták a Credendo Vides kiadását.
Sírfelirat
Ne kérdezd azt, kit takar e jelöletlen földhalom,
Milliók nyugszanak békében névtelen a parlagon.
Az ember meghal, a név eltűnik, de az eszme megmarad,
És örökké él, amíg ezredévek sokasága elszalad.
Ne kérdezd hát, kit takar e hant, kripta vagy kopjafa,
Az igaz utat nem a múlt, az élő jelen mutatja.
Reménnyel a tavasz elébe
Olvadó hó cseppecskéi harangoznak halkan,
Míg feltámad az élet a tavaszi avarban,
A zengésre fel-felébrednek az alvó rügyek,
Dalra fakadnak mezők, erdők, virágok s tölgyek.
Kertek mélyén nyíló aprócska, félénk hóvirág,
Vidám, lágy hangon énekli: „Itt a tavasz, világ!”,
És a világ mosolya végenincs-határtalan:
„Üdvözöllek titeket, az új élet korában!”.
S míg köröttünk pezsgő, éltető táncot jár a dal,
Lelkünk a végtelenbe, a csillagokba szárnyal,
Hol álmaink egybeforrnak az éjszaka egén,
Majd felébredve vár minket az új, igaz remény.
Vándormadarak
Ne keress, hiába, mert ott vagyok,
Ha nem is látsz, veled élek s halok.
Vagyok a szél, mi arcod simítja,
Vagyok a nap, mi bőröd csókolja,
A meleg, mely átkarol, ha fázol,
A hideg, ha izzadságban ázol.
Nézz a talpad alá; én ott vagyok,
Szürke földből zöld fűbe sarjadok,
Nézz a fejed fölé, és megtalálsz,
Ha egy vándormadarat szállni látsz,
A madár lecsap, alá az égből,
Hogy szomját oltsa egy tó vizéből;
S én ott vagyok, benne minden cseppben,
Akár patakban, akár tengerben,
A nedűben, mely tovaáramlik,
Majd felszívja mag, mely szárba szökik.
Mikor fűszőnyegbe borul a föld,
Én ott vagyok, akár sárga, vagy zöld,
Alig dugja ki fejét a csíra,
S a vándormadár már leszakítja,
Száll vele, messze, és én ott vagyok,
Ahogy közelednek magas ormok,
Hol megpihenhet a vándormadár,
S a fűből lassan összeáll a vár,
Ezernyi társába kapaszkodik,
Ott vagyok, s a fészek megszületik.
Elsuhannak mellettem hónapok,
De én ott vagyok, mindig ott vagyok,
A fészek, ha jön a tél, meleg otthon,
Bizton őrködik a tojásokon,
És nyáron, ha túl forrón tűz a nap,
A szél kellemes hűse látogat,
Míg végül, hála sok apróságnak,
A részek egésszé összeállnak,
A fészek alján két fióka ül,
Így hát a körforgás beteljesül,
S ott leszek, ha szemed égre tapad,
Hol szállnak, ők, a vándormadarak.