Az én nagyapám„Oh nagy volt hajdan a magyar”
Petőfi Sándor: A hazáról
A kert végébe kézen fogva mentünk
és meghitt csendben, mint két jó barát.
Kissé túlérett cigánymeggyet szedtünk
és hallgattuk a rigók víg dalát.
Csak pár méterre kezdődött az erdő,
s komorsága bizony csendre intett.
Mint ingoványba tévedtet a fertő,
megrázott kissé, sőt rám ijesztett.
A fakardba kapaszkodtam keményen,
mit nekem faragott a nagyapám.
És készültem a harcra nagy serényen,
hisz bátor voltam, az ő oldalán.
Együtt sétáltunk el az iskolába,
görbe úton vályogházak között.
Beleképzeltem őt a romos várba,
amint éppen írtja a törököt.
Diósgyőr büszkesége útba esett;
Vár utca végén állt az iskola.
A jó öreg esténként onnan lesett,
hogy vajon mikor indulok haza.
Nagy Lajosról mesélt, hős lovagokról,
mikor három tenger mosta szép honunk.
Meg, hogy a várat átölelő tóról,
királynők láthatták volna otthonunk.
Vége szakadt e daliás időknek,
és három tengerünkből egy se lett.
"Hidd el fiacskám, minékünk már lőttek” –
szólt az öreg, és bizony könnyezett.
MonológNekem az élet ádáz rohanás
Ősi, soha el nem mormolt fohász
Sok első és egy utolsó dobás:
Az élet csupán kaland, semmi más.
Nekem a szerencse, idegen bozót
Tarot bolondja, csetlő-botló bohóc
Nem simogató bársony, csak durva kóc:
Született szilaj, még be nem tört vadóc.
Nekem az értelem, egy pohár tej
Csak kérdés, melyre senki sem felel
Közömbös fintor, egy zokogó fej:
Üresen kongó, gúnyos torz zörej.
Nekem a szerelem, titkos gondolat
Gúnyos kacaj, és féltve őrzött szavak
Egy lekésett, soha el nem ért vonat:
Őrült csók után a kínos pillanat.
Epilógus:
Az én csókom a holt anyag csókja,
A csermelyé, mely csendesen csobog.
Szép szavam egy koldus végső bókja,
Kezemben fáklya, de már imbolyog.
Az én hazám apró örömök boltja,
Egy széttépett szív, alig-alig dobog.
Szomjamat idegen víz úgysem oltja,
Mert én rendületlenül híved vagyok.
Szondi-telep bluesVidám harcostársak égbe szállnak, mint boldog
Békeidők egykoron. Terjednek a harci gázok;
Szétesőben a Monarchia…
Népvándorlás rengeti a várost, munka után kiált
Több ezer menekült, főleg ha éhes, vagy bepiált;
Szervezkedik a periféria…
Szoba-konyhás kolónia épül, sok-sok apró bérlakás.
Lavór, latrina, közkutak, kétes balkáni tisztaság;
A rendre csendőrség vigyáz…
Olcsó szeszbe fojtott remény, büszke telepesek,
Mosdatlan cigánylegény. Melóból élő emberek;
Elviselik Kádár szocializmusát…
A parlagfű kétszer virágzik, érzi már, hogy szabad.
Az úton kövér patkány vadászik koncra, nem éji vad;
A Szondi-telep él, alig rohad.
Romos házak közt rongyos gyerek felcseperedik,
Vigyázatlan ficánkos farkát kölyöklányok élvezik;
Istenem az idő hogy szalad.
Vígan él a fekete siserehad, az udvarra nem csak
A kutya szarik. Nagy koponyák segélyről agyalnak;
Mikor összejön a maffia.
Nemzedékek nőnek, a munkát már hírből sem ismerik.
Szakszerűen lopnak, és a kocsmára örökké telik;
Éljen a magyar demokrácia!
Koszos cigánybanda mondja a szomszéd roma.
Maga előtt látja: még pár év és feldúlva otthona;
Tényleg ilyen a demokrácia?
Népvándorlás rengeti a várost, segítségért kiált.
Trágyanépek dőlnek, a dózerek nyomán ülnek bált;
Kap lakást a fiam fiának fia.
Panelfalak között gyűlik már a szemét, nem kell kuka.
A tizedikről dobál ki mindent, ha dühös az apuka;
Szondi-telep én szerettelek…
Hűvös éjszakákon víg dáridó, parkettatűz lobog,
Bepisil a szomszédban a gyerek, vajh mitől szorong?
Szondi-telep, Szondi-telep ég veled…