Rádöbbentem arra, hogy a haza fogalma egy ugyanolyan fennkölt érzés, mint a szerelem.
Éppen ebből a szerelemből adódóan szeretném megcsókolni azt a földet, amelyen a lábam úgy ropog a karácsonyi hó, ahogy a szívembe pattognak az érte vágyás szikrái. Ha a világegyetemben volna rá mód, Bárándot összekötném Székelybággyal, Debrecent pedig Székelyudvarhellyel. De tudom, hogy a lelkemben, ezen szent neveket már régen összekötöttem önmagammal és nyugtat az a tudat, hogy örökké velem és bennem fognak élni. E kötelék pedig nem más, mint egy Istentől kapott ajándék. Egy értékrend, ami az otthon, a haza és a család fogalmát mindenek fölé emeli. Végezetül pedig hadd osszak meg a kedves olvasóval egy olyan gondolatot, ami az én életutamat is vezérli.
„- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam: - Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.” (Tamási Áron)