Nemrég kerültek postafiókomba Józsa Attila versei. Megdöbbentő volt a verseket átolvasva arra gondolni, hogy minden zsák megtalálja a foltját. Így kellett nekem egy ilyen szerzőtárs, aki kiegészítve szakmai tudásomat feldobja a pályázók, valamint az oldallátogatók szürkeállományát és gondolati világát. A továbbiakban egy kéréssel fordulok Attilához, és reményeim szerint segítségetekre tud lenni, hogy néhányunkkal közösen segítsünk az írói pályán való érvényesülésetekben.
Változatok a Sors-szimfóniára
a. Régi, lakatlan házban lakunk,
se ablakunk, se alakunk,
kong a kút kávája: szomjazunk,
csak a füst kísér el, amikor meghalunk.
b. mindig viszonyítunk, főleg a hiányban,
véges szabadságunk sikoltoz az ágyban,
fülünk már nem bírja az éles huzatot
drótkefével súroljuk le bőrünkről az alázatot.
c. Európa, te lángoló szerető,
vesd le egy percig rikító ruhád,
ütött az öntudat órája számunkra:
magányunk szikláján hatalmas tükörben
torz arcunk bámulja önmagát.
d. Európa, méltóságunk üres temploma,
engedd oltárodhoz pogány híveidet,
s amíg büszkeségünk térdre ereszkedik,
te gyűjtögesd össze a szenteltvíz-tartóba
két ima között rejtelmeidet.
e. Európa, te sűrű, sötét vadon,
liánok szövevényébe nem jutunk előre,
s ha már beleestünk a vadállat-csapdába
testünknek a kannibál-szertartás előtt
már csak az Isten lesz az egyetlen őre.
Quo vadis, Domine?
csak kő-rengeteg és kő-hídak
és kő-szívek és kő-kutak,
csak bozótokkal és cserjékkel,
liánokkal átszőtt utak,
csak álarcok és álnevek,
csak törmelékek és romok,
csak szennycsatornák morajlása
és mindenütt homok, homok,
csak kiszáradt tengerek, tavak,
csak torkokból kitépett szavak,
csak talpak alá hintett szeg,
csak velőbe metsző hideg,
csak házon csikorgó szélkakas,
csak megdermedt szőlőlugas,
csak kézfogás, sajgó köszönés,
csak természetesnek tűnő temetés –
csak tudnám merre menjek, Istenem,
csak lenne hová hitem rejtenem,
ha minden ösvény zsákutcába tart,
mindig készen érjen majd a rajt…